Fekete Alkonyat
Nos, ez az egész dolog úgy kezdődött,
hogy már viszonylag rendbe jöttem és drága „fogdmegem” kegyeskedett kiengedni
kalitkámból. Komolyan mondom, egy szadista az a férfi… hagyta, hogy egy bő
másfél hónapig csak az ágyban feküdjek!
Mivel már járkálhattam fel-le az egész
házban – ami szerintem inkább felelt meg egy kúriának, vagy kastélynak… kinek
mi – felfedeztem, hogy az öccsén kívül még van három lánytestvére és hét
bátyja. Magyarán, összesen kilencen voltak fiúk, s mindjük közül ő volt az
ötödik legidősebb a sorban. Egészen meglepődtem, hogy ennyin vannak egy házban,
ráadásul az idősebbek – és különös mód még fiatalabbak – párjai is beköltöztek
ebbe a „házba”. Akkor emiatt mondta, hogy már nem lenne máshol aludnia…
Amin viszont igazán felhúztam magam az
az volt, hogy nem engedtek el. Bár már felgyógyultam és mit sem csináltam egész
nap, mint untam a fejem – még a főzésben és takarításban is besegítettem! –
ebben a kérdésben valahogy csak egyirányú volt a kommunikáció. Fogalmam sincs,
hogy miért, de valahogy nem akartak hazaengedni. Bár felötlött bennem, hogy
ebben az ügyben benne lehet a keze valamelyik ikernek, ezt mégis elég hamar
elvetettem.
Először is, ha a kisebbik játszott volna
szerepet a döntésben, ő előbb koncolna fel, mintsem épen elengedjen. Ha az
idősebbről beszélünk, ő szívesen megszabadulna tőlem: szabad lenne végre
valahára az ágya! Jó anyám…
És ami már csak olaj volt a tűzre, az
egy jelenet volt, amit konkrétan az orrom előtt adtak elő a szerelmes párok.
Szerintem bemutatót tartottak a bensőséges szerelmi apparátusok lezajlásáról,
de ki tudja… az egyik nővér azt mondta nekem, hogy ők tulajdonképp ki nem
állhatják egymást… nekem nem úgy tűnt. Én még mindig azon az állásponton
voltam, hogy jól meglesznek együtt, ezért meg is kértem az egyik szingli húgit,
hogy szorítana-e helyet nekem a szobájában. Eddig még semmi hiba, minden
rendben ment. De, ami ezután jött…
Már tökéletesen berendezkedtem, Liz
segített elpakolni az eddig kölcsönzött ruháimat, ugyanis amiket kaptam, azok
az ő kevésbé fontos és drága cuccaiból állt össze. Valamilyen csodás módon
minden méretünk egyezett: láb-, mellkas-, derék- még a nyakméretünk is! A
különbség csak az volt, hogy neki vörös göndör haja volt, és egy leheletnyivel
keskenyebb csípője, nem úgy, mint nekem. A személyiségünk viszont tényleg Fény
és Sötét. Ő sokkal nyitottabb és kislányosan lelkes volt, míg én
visszafogottabb és rejtőzködő. Hát hiába, én mégis csak egy másik faj vagyok…
A baj leginkább akkor kezdődött, amikor
a szobában fürdés után öltözködtünk át pizsamába – igen, nála kaptam rendes
alvó ruhát. Egy szál pizsama felsőbe és bugyiba voltam, amikor – minden
átmenet, kopogás, szólás nélkül – berobbant a szobába Adrian. Liz sikítva
ugrott hátra egy métert, maga elé kapva a lepedőt, míg én csak a nappali
pólómat húztam magam elé és többre nem is futott tőlem, mint egy gyenge kis
megszeppent arcot vágni. Ugyanis Adrian – a barna szemű „szörny” – dühöngve
vágtatott felém, megjegyzem, ordítva.
- Mit
keresel itt? Miért vagy ebben a szobában és mégis miért mentél el? Ki mondta
neked, hogy ebben a szobában fogsz aludni?! Most azonnal húzol vissza az
enyémbe, vagy lábadnál fogva vonszollak keresztül a házon! – mit ne mondjak,
elég félelmetes látványt nyújtott vöröslő halántékkal, tajtékozva a dühtől.
Én azonban már félelmetesebb látványban
is részesültem a múltban. Az utolsó mondata pedig bennem is lángra lobbantotta
a düh száraz fáját. Egyáltalánb nem úgy hangzott, minthogyha csak elsorolta
volna kevés mondanivalóját, sokkal inkább hangzott utasítások tömkelegének. Az
egyetlen dolog, amit én sosem bírtam az életemben. Engem aztán senki sem fog
irányítani!
-
Mégis, kinek képzeled te magad, hogy csak így
megmondod nekem, hogy mit csináljak? Nem vagy te a teremtő Anyám, aki
megparancsolhatja nekem, hogy mit tehetek és mit nem! Erre rajta kívül már csak a férjem lesz képes! – vágtam a
fejéhez villámokat szóró szemekkel és ott, akkor, elfelejtettem, hogy én egy
szál alsóneműben állok előtte.
Ellenkezésemmel és dühöngő hangnememmel
viszont csak segítettem lángra lobbanását már amúgy is gyilkos dühének. Nos, és
nem volt valami gyengéd, azt bárki elhiheti.
-
Hát jó. Ha így állsz hozzá a dologhoz, akkor az
sem érdekel, hogyha közben megfojtod magad, de te nem fogod megmondani nekem, hogy mit ne tegyek! – morogta szinte
állatias effekttel hangjában.
Egy pillanatra meglepődtem, hogy ő ilyen
produkálására is képes, de aztán ennek helyét átvette a kétségbeesett düh és
szégyen érzése. Ugyanis – húga félig sikító ellenkezésére is – lehajolt és
kilökve talpam alól a talaj a tára dobott. Ez valami szokás a család tagjai
közt? Bár az öccse valahogy puhábban tudta ezt produkálni… az ő vállai
túlságosan is fájtak mellkasomnak.
-
Tegyél le! Most azonnal tégy le, vagy
megesküszöm rá, hogy miszlikbe marcangolom a hátad a pólóddal együtt! – kezdtem
el verni a hátát és csépelni lábammal a hasát. Igen, csak a hasáig ért a lábam…
-
Csak rajta! Addigra már úgyis odaérünk! –
válaszolt ugyanabban a hangnemben. Aztán fogta magát és végig hurcolt a még
éber, egész házon!
Tudni kell azonban, hogy Liz szobája a
nyugati, míg Adriané a keleti szárnyban fekszik. Egyszerűbben: az egész ház
népe látott engem végigcipelni az emeleteken, folyosókon é lépcsőkön, akár egy
pár kilós, ficánkoló krumpliszsákot. De ugyan, mi lenne ez nekem? És itt jön az
a fontos „de”: a bibi csak az volt, hogy nem volt rajtam nadrág. Teljes fejem
egy nagy, vörös labdát képezett, mire beértünk a szobájába és ledobott az
ágyra.
Fájlalva a mellem és a lábam emelkedtem
félig alkarra és néztem, ahogy ideges fel-alá járkál. Nem szóltam semmit,
helyesebbnek láttam hallgatni. Majd az ütemes dobbanásokkal díszített csöndet
egyszer csak csattanva törte meg hangja, amely még mindig egy veszett vadéra
emlékeztetetett.
-
Mégis, mit képzeltél?! Ki kért meg rá, hogy menj
át Liz szobájába? – rontott nekem újfent ordítva.
-
Én! Mégis ki más? – vágtam vissza ugyanúgy,
ugyanolyan hangnemben, mint ahogy ő is szólt hozzám. Ha ő úgy, én így.
-
És mégis miért? Ki a fene könyörgött neked, hogy
légy már oly szíves és költözz át? –
ostorozott erősen gesztikulálva újabb kérdésével.
-
A kis folyosós jelenetek azzal a lánnyal, és képzeld
el!, elég információt adott arra, hogy felfogjam, ma egy másik szobában fogok
aludni! És, ha hiszed, ha nem, minden rendben ment addig, amíg be nem törted az
ajtót, mint egy megveszett vadkan és ki nem cipeltél! – térdeltem fel az
ágyban.
-
És mégis, honnan vetted, hogy ma el kell menned
egy másik szobába? Hát nem érted?! Ebben a házban csak az én szobám üres! –
lépett közelebb nekem pedig hirtelen eltűnt a haragos kifejezés az arcomról és
helyette a megértés és félénk megszeppenés vette át a helyét. – Tehát azt
mondod, hogy úgy láttad a legjobbnak, ha magamra hagysz! Micsoda egy… - a végét
már nem volt kedvem meghallgatni, életemben m ár sok mindennek hordtak el, így
most is a szavába vágtam.
-
És ezért, muszáj volt megszégyenítened az egész
család előtt? Mégis, kinek képzeled te magad, hogy ezt megtehesd? A hitvesem
vagy, vagy mi? Nem vagy az apám, ha még nem tűnt volna fel! – ugrottam fel
állásba, hogy egy magasságban legyen a szemünk. Arcunkat csupán egy arasz
választotta el egymástól, de ez a nagy vita hevében fel sem tűnt.
-
Még hogy megszégyenítés! Látott már más is
fehérneműben, nemde? – kiabálta vissza, érezhető gúnnyal a hangjában. Szavai
mély sebet vágtak szívemben. Nem tudom mit hallott rólam, de ezt tőle nem
vártam volna…
-
Nem, gondold el, hogy nem! Erre te, jössz ide
nekem azzal, hogy milyen normális dolog az, hogyha egy kívülállót csak úgy
körbe mutogatunk hátsóval mindenkinek, hogy: Nézzétek, ez itt a vendég! Hát
igen, nekem is nagyon tetszett! – ordítottam vissza könnyeimmel küszködve. Bár
úgy nézett ki, ez őt, cseppet sem zavarja.
-
Fejezd már be ostoba nője! – lökte oda, mintha
csak magához beszélne. Ezzel már végleg betelt a pohár. Lemásztam az ágyról és
az ajtó felé vettem az irányt. Egy perc sem kellett hozzá és már felkaromon
éreztem fájdalmasan szorító ujjait. – Mégis mit képzelsz, hová mész?
-
Mit gondolsz, hova? Nem érdekel! Akár a padlón
is elalszom, csak ne kelljen egy szobában maradnom veled! – üvöltöttem
egyenesen az arcába, amin megint eláradt a méreg torzító ereje.
-
Na, azt már nem! Nem kell, hogy tessék, de te ma
este itt maradsz! – küldött vissza az
ágyba egy erőteljes lendítéssel. Ha feleennyire lennék edzett, mint most
vagyok, biztos, hogy gerinctörés lett volna a vége. Így azonban meg sem várva,
hogy visszaessek az ágyba, kipattantam a földre.
Ennek a vége az lett, hogy előttem
teremve megint csak visszalökött, de ekkor már lefogott és nem engedett
megszöknöm.
-
Ha nem hagyod magad, ki foglak kötni! –
figyelmeztetett, de én nem hittem neki. – Te akartad…
-
Ne! Fejezd be! – hánykolódtam, de ez nem
állította meg abban, hogy csuklóimat az ágytámla rácsához kösse a baldachin
függönyének egyik kötőjével.
Végezve munkájával ott feküdte, karom a
fejem fölé kötözve, akár egy rab kurtizán. Ezután csak hosszan végigmért,
amitől az összes vér kifutott a fejemből és az ajkaim méreg-vörösek lettek.
Ujjaim kiroppantak és hangosat vijjogva, akár a támadni készülő héja, megint
csak hányni-vetni kezdtem magam. Mit sem törődött vele.
Csak rám dobta a takarót, majd befeküdt
mellém. Később persze inkább abba hagytam a sikoltozást, nehogy miattam ne
tudjanak aludni a többiek, de ugyanúgy rugdalóztam és vertem az ágyat minden
egyes percben.
Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem
aludtam.
Hát itt lenne az újabb fejezet :))
Remélem meg lehet érteni és élvezhető lett >.< ha nem, csak egy megoldás van: írd meg kommentbe/vágj vele fejbe, és én fogadom szívesen xP Úgyis most mazochista hangulatban leszek egy ideig, úgyhogy ne kíméljetek! :DD
Várom a szidásokat >.< remélem kapok is...
Puszil mindenkit a mostanság szörnyen romantikus:
(: Lizi :)
ui: azért ne ijedjetek meg xd
