Halihóóó :DD

Jóreggelt mindenkinek ^^
Ma is képekkel érkeztem :D Igaz, inkább kéne az ágyon feküdve magolnom a történelmet, de ez valahogy jobban izgatott... Na, m1, Zsigmondka még vár pár századot ahhoz, hogy tényleg elolvassam *ördögi kacaj*
Ezen a csodásan szürke, szptember végi napon pedig hoztam egy saját minkát is :D Remélem tetszeni fog, és kapok rá egy kommentet ^^"
Mindenesetre hamarosan (egy hónapon ?belül?  ^~^') kaptok még egy idegbeteg fejezetet ^^ De lehet a végén mégis csak egy csöpöség cukorszirup lesz (el tudjátok képzelni, hogy én ilyet írjak?! pfuj...)
Úgyhogy (ha olvassa egyáltalán valaki) várjatok a legközelebbiig :DD
Sok puszi:
Lizi :)


(igen jól látjátok, ez a füzetborítóm....
de annyira aranyos♥ >///////<')



(ez pedig kedvenc barátnőm képe...
mint muffin... de hasonlít rá ^-^)



 

 

  

(nem, nem vagyok depressziós, de az akkor is szép *-*)

Vér-keringő III.

3. fejezet

 

Várakozva álltunk egymással szemben.

Nem akartam beismerni magamnak, de pontosan tudtam, hogy mire várok. Ezzel a nagy tudással szemben, még csak pillanatnyi ihletem sem volt, hogy mit kellene tennem most. Csak néztem őt, várva, hogy mi lesz a következő lépése. Még csak ezt sem sejtettem előre, hogy én mit fogok tenni. Ki tudja mit fog tenni, s én akkor vajon hogy reagálok? Amilyen szerencsétlen vagyok, talán hagyom, hadd műveljen azt velem, amit csak akar. Nem valami méltóságteljes, de ez is csak egy ötlet.

Láthatólag nem volt türelmes típus. Vagy csak ma nem.

Egy ideig csípőre tett kézzel toporgott, majd nagyot sóhajtva ereszkedett le a földre törökülésben. Fél karjával térdére támaszkodva tartotta fejét és tisztán leolvasható volt az arcáról, hogy semmi ötlete a továbbiakhoz. Nagy kedvem lett volna odamenni hozzá és mellé ülni, de mikor hallgattam én a vágyaimra vele kapcsolatban. Mindazonáltal, rettentően frusztrált, hogy nem vagyunk egy szinten, ezért én is leültem. Ugyanúgy ültem le én is, de én összefűzött ujjaimat az ölembe ejtve figyeltem őt. Ő sem tett másképp, nem lévén más elfoglaltságnak ebben az unalmas börtönben. Ami az én részemről, momentán, kicsit sem volt unalmas. De ezt már nem tudom felháborítónak találni… Sajnos, túl gyorsan megszokom a dolgok változásait. Hozzá is ilyen gyorsan szoktam.

-                 Mi a neved? – törtem meg a pattanásig feszült csöndet.

-                 Nikoloz. Neked? – érdeklődött felegyenesedve. Valószínűleg kicsit megkönnyebbült, hogy már van beszédtémánk, azonban még mindig feszültek voltunk.

-                 Lilina. Te grúz vagy? – vontam fel meglepetten szemöldököm, rajta azonban csak egy kellemes mosoly jelent meg.

-                 Igen, valami olyasmi. – kuncogott, ki tudja min.

-                 Valami olyasmi? – ismételtem meg a számomra ismeretlen részt.

-                 Igen. Anyám grúz, az apámat nem ismerem, de annyit tudok róla, hogy nem az országban találkoztak. Mondhatni, zabigyerek vagyok. – magyarázta. Nem tudom, honnan jött ez a nagy nyíltság, de – minden józan ellenállásom ellenére – imponált.

-                 Ne mondj ilyet. – ellenkeztem vele azonnal, bár nem tudom, hogy milyen felindulásból. – Az, hogy így nevezed magad, csak megerősítené, és elfogadtatná veled a tényt. De ha nem így gondolnál magadra, akkor… - hallgattam el tétlenül. Csak most jöttem rá, hogy én tulajdonképp úgy beszélek most itt vele – két perc leforgása alatt – mintha legjobb barátaim egyikének társaságban lennék.

-                 Akkor? – húzódott hozzám közelebb. Ez ráébresztett arra, hogy felismerjem, valójában én is kíváncsian hajoltam irányába. Közelebb került hozzám, ami nem látszott a legjobb dolognak perpillanat, ugyanis elvesztem feketelyuk szemeiben s azonnal ki is röppent a fejemből minden gondolat. Csak hosszú idő elteltével eszméltem fel arra, hogy még mindig válaszomra vár.

-                 Öööh… - pislogtam gyorsan párat. Zavaromban inkább félre néztem, hogy el tudjak szakadni feneketlen íriszeitől, amik elképesztő erővel szippantottak magukba. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám. – Nos… - nyertem magamnak egy kis időt, amíg felkutattam zűrzavaros elmém legeldugottabb rejtekiből az emléket, azt a fontos momentumot, ami a beszélgetésünk utolsó kérdéséhez kapcsolódott.

-                 Hagyjuk. – sóhajtott lemondóan, mire én – fene tudja miért – riadtan kaptam felé fejem. Mint egy riadt kismadár, akit most kíván elhagyni a párja. Ő is épp felemelkedett és menni készült valahová.

-                 Már mész is? – talán pillanatnyi elmezavarnak volt betudható, de megijedtem. Megrémültem a gondolattól, hogy megint egyedül maradok. Vagy talán attól, hogy újra itt hagy?

-                 Mert? Ennyire szeretnéd, hogy maradjak? – mosolygott le rám csibészesen, mire én pirulva kaptam oldalra a fejem.

-                 Egyáltalán nem. – feleltem durcásan, mint egy pár éves kislány. Nem szólt semmit, ami eléggé furcsának hatot. Már épp felé akartam nézni, amikor egy jéghideg fuvallat borzongatta meg nyakam, a dermedt ajkai óvatosan súrolták végig azt.

-                 Még pár ilyen mozdulat és esküszöm, hogy megőrülök tőled! – suttogta felérve fülembe, amitől kirázott a hideg. Nem az a rossz, gyanút keltő, kellemetlen hidegrázás volt ez, ami általában hatalmába kerít, ha fajtájával kerülök szembe. Nem. Ez az a jóleső borzongás volt, amit – úgy tűnik – készségesen fogadok.

-                 Ugyan már. Az csak egy kis vér… - vágtam vissza esetlenül, oly gyönge hangon, mint a nyári szellő lanyha ereje, mely csekélynyit sem mozgatja meg a fák leveleit.

-                 Ahogy mondod… csak egy kis vért… - sodorta fél karját azon nyomban derekamra. Nem tiltakoztam, amúgy sem értem volna vele semmit. Ez volt a másodlagos oka annak, hogy csendben hagytam, hogy óvatosan a hátamra fektet és finoman átölel. A másik a kábultságom volt. Hogy is tudnék ellene tenni ilyen gyengéd kérlelésnek? A kérlelésnek… mely a véremet akarja.

-                 Ha csak ennyi kell, azt megkaphatod bármelyik másik embertől. De nem tőlem. Velem ne játszadozz! – kovácsoltam meg hangom vaspengéjét, ami sokkal józanítóbbnak bizonyult, mint az valaha is hittem volna.

-                 Nem játszadozok veled. Én komolyan gondoltam. – nevetett bánatosan az arcomba. Jellemző. Csak két mondat kellett ahhoz, hogy azon nyomban elöntsön a forróság és megadjam magam neki. Onnantól kezdve, azt tett velem, amit csak megkívánt.

-                 Akkor jó. – mert én is komolyan szeretlek.

Eleinte kicsit meglepődött, de nem hezitált tovább. Finoman támadta ajkam, ami én készségesen viszonoztam. Nyelve gyengéden hívta szédítő táncra enyémet, miközben finoman magához szorított. Beletúrtam selyemnél is finomabb tapintású hajába, s még közelebb húztam magamhoz. Másik kezemmel hátát simogattam, majd áttérve hasára kitapintottam összes négyzetcentiméterét tökéletesen megformázott testének. Lassan puhatolóztam, hogy mit szabad, és mit nem, de minden egyes érintésemre jóleső nyögés vagy forró simítás volt a válasz.

Megtaláltam pólója alját és megkaparintva a varrás legszélét, könnyedén tapasztalhattam meg bőrének elképesztő puhaságát és lágyságát. Csigalassúsággal toltam fel felsőjét, miközben enyhén kényeztettem a fölöttem támaszkodó férfit. Ő, egy utolsó becézgetéssel, elszakadt ajkamtól. Bár csak alig egy milliméterre távolodott el tőlem, máris utána kaptam. Követelve tapadtam mérsékelten rózsás ajkaira, amik vidám mosolyban tettek eleget kívánságomnak.

Játszi könnyedséggel tépte végig a dzsekin a cipzárt, és tépte le az alig tartó csatokat. Belekuncogtam csókunkba, érzékelve türelmetlenségét, ami mindennek ellenére nem volt ínyemre. Nem igazán vett tudomást arról, hogy az előbb nevettem ki, vagy talán csak úgy tett, mint aki nem figyelt oda. Azonban elszakadt forró szájamtól, de csak annyira, hogy kényelmesen végig tudjon nyalni alsó ajak részemen. A mozdulat hatására felsóhajtottam, ami akkora bátorítást adott neki, hogy merészen hevítse bőrömet jéghideg érintéseivel.

Eddig is csodálkoztam, hogy nem rohant le azonnal, s egyáltalán nem lepődtem meg, hogy suhanva csusszant le torkomhoz. Artériám árulkodón dübörgött, s ő finom csókot lehelt a felette lévő bőrre, aminek egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy azon nyomban felpezsdüljön és tűzforróvá váljon.

Eddig simogató karjával derekam alá kapott és teljesen magához szorított. Kóstolgatva nyalt végig bőrömön, majd belemélyesztette szemfogait a papirusz vékony bőrbe.

Szemérmetlenül nyögtem fel, ahogy megszívta a nyakam és távozott belőlem az első korty vér. Marokra szorítottam haját, s hátra hajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférhessen nyakamhoz. Ahogy éreztem a tűhegyes fogait egy pillanatra a húsomban mozogni… egyre melegebb nyelvét, ami csiklandozva, elsöprő vágyat keltve simít végig a felsértett bőrfelületen, elvesztettem minden maradék józan eszem. Követelve dobtam fel lábam a hátára és húztam még közelebb magamhoz.

Még egyszer belém kortyolt. Hallottam, szinte a fülemben csengett vérem távozása. A nyakamon lévő két, picinyke seb sajgott egy kicsit, de mindez elhanyagolható volt ahhoz a gyönyörhöz képest, amit ő okozott bennem ezzel a tettével. Hátam ívbe feszült, szinte annyira, hogy szemernyi levegő sem tudott volna közénk préselődni.

Kéjesen nyögtem fel, ahogy harmadszor is megízlelte véremet, s éreztem, hogy kővé merevedett kebleim még szorosabban simulnak hozzá. Ekkor nála elszakadt a cérna, s keze hirtelen erővel markolt bele fenekembe, egyazon időben, amikor keveset finomkodva fúrta még mélyebbre fogait testemben.

Csakhogy nem felsikoltottam. Mérhetetlenül fájt, amit tett, mégsem voltam képes eltaszítani magamtól. Tudtam, hogy nemsokára lehiggad és akkor, hogyha úgy reagáltam volna, hogy egy normális embernek a létfenntartás érdekében illik, mérhetetlen bűntudata lett volna miattam. Én viszont nem akartam, hogy emiatt a kis „apróság” miatt érezze rosszul magát. Még kevésbé, hogy miattam. Hisz eddig, végletekig menő leg kényeztetett és tett kedvemre, szinte mit sem törődve magával. Talán ez több is volt, mint várhattam.

Sejtésem beigazolódott. A következő percben már lihegve húzta ki szemfogait, kínzó lassúsággal bőrömből, aminek eredménye csak két újabb nyögés és egy fájdalmas sóhajtás lett. Fogai két kis nyomába külön-külön beleforgatta nyelve hegyét, ami akár sokkolhatott is volna. Én azonban csak kívánkozva markoltam hajába. Pihegve eresztett le a talajra, de nem fejezte be az ostromot.

Kiéhezve tapadt ajkaimra, s türelmetlenül csúsztatta tenyerét melltartóm alá. Finoman megszorította, majd masszírozni kezdte. Vágyakozva sóhajtottam fel. Elválva tőlem visszatért a még nyílt sebre, amiből egyenletes folyamot alkotva, szivárgott a vér. Nagyot szippantva illatából végig nyalt rajta, ezzel lezárva sebet és megakadályozva még több vérem elvesztését.

Közben kezeim külön életre keltek. Egész testét bejárták, combjától kezdve feje búbjáig, egy pontot sem hagytak ki. Egyszer, teljesen óvatlanul, túl közel merészkedtem legérzékenyebb pontjához, mire egy sóvárgó morgással válaszolt. Nem hallgatva figyelmeztetésére még messzebb merészkedtem. Ezt már nem hagyta tett nélkül, s letépve rólam eléggé megviselt melltartómat, szájával büntetett meg. Először csak lágyan körbehúzta nyelvét rajta, de ahogy ezzel végzett, leheletfinoman megharapott. Megvonaglottam alatta. Egésztestemben összerándultam és még szorosabban fonódtam köré.

Csak most ne engedj el… kérlek… csak most ne hagyj el… - kérleltem akadozó lélegzettel, de a szavak nem hagyták el ajkaimat. Megfullasztottak a gyönyörteljes hullámok, amik újra és újra végig suhantak testemen, ezzel teljesen elállítva minden értelmes gondolatom és szavam.

Ez az idilli kép még sokáig folytatódott volna, ha a felső rács ajtaja nem csapódik ki hatalmas robajjal.

Riadtan néztünk egymás szemébe. Ő azonnal felpattant és se-perc alatt felöltöztetett, majd rongy-sorsra jutott melltartóm a felsőm alá rejtette. Én villámgyorsan a cella vele ellentétes sarkába húzódtam. És csöndben méregettem, próbálva minél ellenségesebbnek és kevésbé vágyakozónak mutatni magam.

A gonosz félbeszakító egy őr volt. Legalábbis, azt hiszem. Leszegtem fejem, aminek az lett az eredménye, hogy hajamtól nem láttam szinte semmit. És az előző események is jócskán rátettek egy lapáttal arra, hogy homályos látást kaphassak…

Az őr azt a „jó” hírt közölte Nikolozzal, hogy a kívánsága nem talált süket fülekre. Én csak értetlenül hallgattam, közben agyam lázasan dogozni kezdett. Miért mondja ezt minden titkolózás nélkül? Miért nem hívja félre? Miért közli vele ezt előttem? Közöm lenne a dologhoz? Ha igen, akkor miben? Esetleg valamilyen okból? De milyen okból? Talán… birtoki okokból?

Szemeim kikerekedtek az elfojtott düh és a hirtelen felismerés végett. Kezeimet ökölbe szorítottam, fogaim halkan csattantak egymásnak. A két férfi nem igazán vett tudomást rólam, de ha mégis másképp lett volna, vak dühömben azt sem vettem volna észre. Csak arra koncentráltam, nehogy odarohanjak és elkezdjem fojtogatni reménytelen szerelmem és egyben kihasználóm kecses nyakát.

Egy gyors köszönés és cellarács csapódás után a cipőkoppanások felém tartottak. Villámló szemekkel néztem fel sötét hajú kedvesemre. Belenézve szemembe meghökkenve állt meg. Értetlenkedve méregetett és csak óvatosan szólalt meg. Talán azt mérlegelte, hogy komolyan megőrültem-e.

-                 Lilina, mi a baj? – lépett felém új bátorságot merítve valamiből, ami talán értelmetlen, vagy beképzelt dolog lehetett, mert ilyen állapotban, ilyen nézés mellett még senki sem próbált meg tíz méternél közelebb jönni.

-                 Még kérdi… - fortyogtam magamban. Szemöldökét furcsán ráncolta, ami láttán fetrengve felnevetek, ha jobb hangulatban lennék.

-                 Történt valami, kedvesem? – merészkedett még közelebb, mire állatiasan felmorogtam. Ezt az egy dolgot tökéletesen elsajátítottam a hosszú évek alatt. Bár csak ritkán használtam, hogyha elhagyta a torkom, még egy olyan átokfajzat is, mint az előttem álló fajtabeli, megrettent egy pillanatra. Ő azonban – és ez volt az a pont, ahol véglegesen eldöntöttem, hogy szerencsétlen háborodott – egyre közelebb lépegetett hozzám. Ebben az igazán nyugtalanító azonban az volt, hogy már nem csak fojtogatás szándékából akartam ráugrani.

-                 Még hogy történt valami? – remegett meg a hangom az indulat folytán. Aztán eszembe villant valami: „Ha hagyod magad eljátszani, veszett ügy, nem nyered meg a csatát.”

Mély levegőt vettem, s szemhéjaimat egy pillanattal tovább tartottam csukva. Lenyeltem a mérgem egy részt és rávettem magam, hogy ne ordítsak. Csak a hangom emelkedett meg egy kicsit… de kérem! Ez már fejlődés! Hozhatják a Nobel-díjat…

-                 Igen! – csattant erősen a hangom a pillanatok erejéig beállt csöndben. – Képzeld! Történt valami! Valami, amiről eddig csak én nem tudtam, persze, a történések alanya én voltam! És te tettél rá magasról, hogy én tudjak-e róla, vagy ne! Csak kihasználni akarsz! Vagy ha nem, mégis miért nem szólsz, egy nyomorék szót se? – a végére, akaratom ellenére, majdnem kiabáltam.

-                 Lilina, kérlek, nyugodj me…

-                 Ezt akkor mondd nekem, hogyha majd nem leszek bezárva, mint egy levágásra szánt marha! – kiáltottam a képébe. Erősen vádló hangomtól és villámokat szóró szememtől hátra tántorodott. Hitetlenkedve figyelt engem. Képzelem, hogyan festhetek éppen. Nem sokszor láttak még így, ziláltan, lassan vérben forgó, kidüllesztett szemekkel. Megfeledkezve mindenről, minden normáról vagy szeretetről, fújtam rá összeszorított fogaim között, akár egy mérges kígyó. El tudom hinni, mennyire meglepődhetett.

-                 Lilina. – ahogy a nevem elhagyta ajkait, mintha egy kis hangocska megszólalt volna a fejemben. Megtántorodtam. Csak ekkor vettem észre, hogy félig begörbülve, támadóállásban morogtam rá, fogaimat villogtatva. A hirtelen feleszméléstől úgy megijedtem, hogy azonnal megszeppenve egyenesedtem fel. – Kérlek… - lehelte.

„Kérlek… kérlek, maradj…” – hallottam a halkan suttogó, elhaló hangot.

Maradjak… ne veszítsem el a fejem, ne induljak el a végromlás felé… ezek voltak az utolsó szavak. A végső szavai annak a férfinak, aki megpróbált megvédeni. Ő volt az első – és az utolsó is. Azóta senki sem próbált törődni velem, hogyha harcoltam. Talán mert féltek tőlem… talán mert nem mertek? Ki tudja…

-                 Kérlek, ne haragudj! – tört át melankolikus gondolataim falán Nikoloz kínoktól elgyötört hangja. Felnéztem rá.

-                 Dehogy… - csuklott ki torkomon. – Te ne haragudj! – léptem hozzá és öleltem át szorosan mellkasát. – Ne haragudj. – csordult ki egy könnycsepp. – Ne haragudj. – rázkódott meg a vállam. – Kérlek, ne haragudj.

-                 Sshhh… ne sírj. – ölelte át egész hátam. – Nincs semmi baj. – ereszkedtünk le a padlóra és vont az ölébe. – Nyugodj meg gyorsan, hogy el tudjalak vinni innen. – suttogta szinte csak magának, én mégis meghallottam. Azonban nem tudtam gátat szabni könnyeimnek. Zokogva borultam mellkasára.

 

Egy bő fél óra múlva megnyugodtam.

Elmondtam neki mindent. Az egész történetet, ami az én kacifántos életemmel függött össze. Ő meghallgatott és vígasztalt, hogyha szükségem volt rá. támaszt nyújtott, amikor majdnem újra elbőgtem magam és velem maradt. Aztán amikor már teljesen megnyugodtam, beférkőzött elmémbe utolsó mondata.

-                 Mondtál valamit, mielőtt még elsírtam a felsőd. – fordultam felé. – Mi is volt az? Valami olyasmi, hogy kiviszel? – ráncoltam szemöldököm.

-                 Igen, valami olyasmi. – mosolygott mulatva találgatásomon.

-                 De ezt mégis hogy tudnád kivitelezni? Szerintem lehetetlen. – fejtettem ki véleményem, ami – valljuk be – nem volt túl bizalmat sugárzó.

-                 Nos… - kezdett bele, láthatólag kelletlenül és nehézkesen. – Nem akarlak megint felzaklatni…

-                 Jaj, bökd már ki! Esetleg úgy, hogy a háremhölgyedül fogadsz? – érdeklődtem kíváncsian. Kikerekedett szemekkel nézett le rám.

-                 Miket képzelsz! Még hogy háremhölgy! Még mit nem! – háborodott fel. – Nem kedvesem, bocsáss meg a kijelentésért, de te a szolgám leszel. – ahogy az utolsó szó is elhalt a levegőben, óvatosan figyelt engem szemsarokból, nem-e akarok valami gyilkolási kísérletet végrehajtani rajta. De efelől nyugodt lehetett, már kisírtam magamból mindent.

-                 Hm. – véleményeztem tömören. – Nem rossz ötlet. Talán még be is válna. De hogy akarod kivitelezni?

-                 Az engedély már megvan. – mosolygott le szájamra. Ekkor egy gyanús kétely befészkelte magát agytekervényeim legkötősebb zugába.

-                 Milyen szolgád is leszek én? – húztam össze játékosan a szemem. Csak most jöttem rá, hogy valójában bármibe belemennék, hogyha a végeredmény az lenne, hogy vele maradhatnék. Talán épp örökre…

-                 Hát… - húzta el a szót játékosan, majd közel hajolt a fülemhez és belesúgta a megoldást. Fülig öntött a pír, s durcáskodva a vállára csaptam. Nevetve húzódott el tőlem. – Jaj, ne húzd már fel úgy az orrod! Meglátod, jól fogunk szórakozni! – dobott meg ölében egy kicsit, minek eredményeképp megéreztem valami „zseblámpához hasonlító tárgyat” a derekamnál.

-                 Azt el is hiszem! – térdeltem fel ajkaihoz és öntöttem végig a kőpadlón.

 

Nem lesz egy unalmas életem mellette, az már biztos.

 

 

 

Ahoy!

Igen, tudom, késtem... mi sem elvárhatóbb tőlem? De azért (ha még érdekel valakit) remélem élvezni fogjátok ^^ Éééés, ne féljetek, nem harapok, kommenteljetek! Persze, nem valami értelmes kérdés... Na mindegy, khm, jó szórakozást ^^

Továbbá: lehet, hogy egy kis (hosszú) ideig nem fog felkerülni új fejezet *félve húzza ösze magát* Because of: mostanság nem éreztem valami jól magam és drága bétám is tevékenységileg szünetel... Nem akarom senkire kenni, és nem is szeretnák vádaskodni, de szeretném kérni, hogyha most nagyon haragudtok rám, akkor azt inkább csak írjátok le, ne valósítsátok meg >.<"

Tudom, gyáva kukac vagyok, de jelenleg tényleg nem érzem magam zalonképesnek arra, hogy írjak... ki kell hevernem a sulikezdést XD
Mindenesetre bocsii és jó olvasást ^^ (már harmadjára...)

Puszi:

(: Lizi :)

Új! (Végre...)

Éjszaka

 

Teljes volt a csönd. Csak a lapos talpú, barna csizmám sarkának kopogása törte meg egyenletes dobbanásaival a némaságot. Éreztem mögöttem a jelenlétét. Bár hanggal nem adódott tudtomra, de teljesen világos volt számomra, hogy ott lopakodik mögöttem a kihalt utca sötétjében. Felkészültem. Már csak a kezdeményezésre vártam.

Egy percig sem gondoltam, hogy haza fogok menni, mint ahogy eredetileg terveztem. Nem. Az túl nagy oktalanság lenne részemről.

Befordultam egy kis mellékutcába, amelyben az élők lélekszáma még inkább megritkult – ha ezt el tudják képzelni. Minden esetre, ő továbbra is követett. Ez megkönnyítette a dolgomat.

Még öt lépés.

Ennyi kell ahhoz, hogy türelme végéhez érjen.

Fekete hajamat kibontottam. Mint ahogy az eddigiekbe is, tette a dolgát és jótékony palástként sötétlett vállamon. Táskámat ledobtam, pulcsimat felcipzáraztam.

Egy.

Kezeimet a csípőm mellé eresztettem. Érzékeim pattanásig feszültek.

Kettő.

Mélyet lélegeztem. Frufrum egy részét felcsatoltam.

Három.

Kiengedtem egy hangos fújással. Vállam megkönnyebbülten leereszkedett, lábaimat kevésbé feszítettem. Törzsem enyhén emelkedni és süllyedni kezdett.

Négy.

Ujjaimat halkan kiroppantottam. Körmeim készenlétben álltak. Járásom hasonlított egy zsákmányát becserkésző ragadozóéra. Ajkamra halvány félmosoly kúszott.

Öt.

Kicsit csattanó dobbanás hallottam egy méterre mögöttem.

A hatodik lépésemet megváltoztattam. Akár egy megvadult mén, hirtelen futásba váltottam át, aminek eredménye csizmám csattanása volt a fényes macskakövön. Vadászom meglepődött. Először megtorpant, de egy pillanat múlva már ő is meglódult. Csak erre a pillanatra vártam.

Alig léphettem kettőt, amikor megindult. Egy szempillantás negyedrésze alatt fékeztem le és pördültem meg. „Üldözőm” látszólag elfelejtkezett mindennemű álcázásról, ugyanis félig átlátszó férfialakkal találtam szembe magam. Fekete szemeim az övébe vágtak. Túl egyszerű. Rögtön beleláttam az elméjébe.

Ugrásra készen vártam pár másodpercig. Majd – ahogy vártam – tökéletesen belém szaladt, habár próbált lassítani. Körmeim várakozva fedezték fel oldal izmainak rejtelmeit, majd egy türelmetlen mozdulattal hasítottam fel jobb oldalát. Éppen hogy el tudott szökkenni tőlem, már újból előtte voltam.

Hála sötét hajamnak és ruházatomnak, meg persze annak, hogy csak a csizmám és az övem volt egyedül őzbarna; nehezen látott meg. Így, mondhatni, könnyű dolgom volt.

Az első megdöbbenés után ügyesen feltalálta magát. Minden egyes támadásom elől ugyanolyan sebesen tért ki, mint ahogy én nekilendültem. Egy percig reménytelen macska-egér hajszának tűnt az egész és kezdtem elkedvetlenedni, de lelkiereje újraéledt és visszavágott.

Na ezt már szeretem.

Egészen elmosolyodtam, de lehet ez elég meggondolatlan volt. Ezzel, mintha csak erőt adtam volna neki. De nem baj, úgy jó a harc, ha zajlik.

Egyenlő erőfölények és hátrányok váltották egymást, nagyjából egy súlycsoportba is tartoztunk. Amikor én rosszabb helyzetbe kerültem, akkor a következő pillanatban már ő volt a helyemben, sarokba szorítva.

Jó ideig eljátszogattunk így, majd egyszerre csak észrevettem, hogy egy ideje már csak ő támad.

Folyamatosan araszoltunk a fal felé, az ő javára. Egy kósza gondolat, miszerint lehet vesztésre állok, megpróbálta befészkelni magát a fejembe, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Bár az továbbra is egy tény maradt, hogy ha nem találok ki gyorsan valamit, akkor nagy bajban vagyok.

Mire ezt végig gondoltam, már a falnak szegezve kapkodtam levegő után. Eléggé kimerülten, s enyhe légszomjjal küzdöttem, amikor megéreztem kezét nyakamra kulcsolódni, de levegőt ugyanúgy kaphattam volna. Ezzel szembe annyira nekem feszült, hogy tüdőm légterét teljesen összepasszírozta. Alig kaptam valamit a környezetem éltető közegéből.

-        Ki küldött? – morogta a szavakat egyenesen a számhoz.

-        Szerinted ki küldött? – préseltem vissza mosolyogva a szavakat. Ennyi volt a maximum, amire képes voltam, hacsak nem kapok újabb adag légtömeget, de ez jelen helyzetben lehetetlen volt.

-        Ne játszadozz velem! Köpd ki a nevet vagy megfojtalak! – próbált megfenyegetni, de keze egy fikarcnyit sem mozdult, ugyanolyan finoman tartotta torkomat, mint azelőtt. Az viszont egyre inkább aggasztott, hogy térde miatt csak kifújni tudtam a levegőt.

-        Hehm, cudh… - próbáltam kinyögni egy tagadást, de csak egy elfúló nyögés lett a vége. Kis, csuklásszerű hang tört utat hangszálaim közt, majd egy feladó sóhajtással zártam ellenállásomat. Ugyan, minek ellenkezzek még? Úgyis nemsokára megfulladok.

-        Ez nem válasz! Beszélj! – rázott meg, de ezt már alig érzékeltem. Szemem szinte külön életre kelt, s szeméről az ég felé vándorolt. Azt hittem, hogy kifordult az üregéből, de csak a szemhéjam csukódott rá.

-        – Hé! Ébredj! – hallottam valami tompa mormogást, de mit számított nekem ez már akkor? Tarkóm a falra csuklott, bár még nem ájultam el.

A világ egy végtelen percre megszűnt körülöttem. Csak a sötétséggel és néhány szivárványszínekben táncoló pöttyöcskével találtam szembe magam. Most is eszembe jutott az a kis képtelenség, amit még gyerekkoromból hordoztam magammal: a sokszínű szentjánosbogarak. Üdvözölnek engem. Ők fognak majd elkísérni engem a másvilágra. Ezek a kedves kis pontok, akik szinte minden második évben meglátogatnak, bíztatva, hogyha túlélem, akkor fejlődjek és ne legyek ilyen puhány.

Aztán egy meglepő dolog történt. A tüdőmbe levegő zúdult. Akár a Viktória-vízesés vadul zúgó víz fala, ugyanolyan módon hallhattam most saját vérem a fülemben. Szemem felpattant, s láttam, ahogy a szentjánosbogarak elrepülnek. Felszálltak. Magasan, a sötét felhők köde mögé, ahol már senki sem láthatja őket. Ott várnak majd rám, de addig is, bíztatnak engem.

-        Végre kinyitottad a szemed! – sóhajtott fel a szám környékén egy forró lehelet. – Már azt hittem, hogy meghaltál! – dobott meg egy kicsit a karjában, hogy könnyebben megtarthasson. Lassan felé néztem. Beletelt egy kis időbe, amíg emlékeim újra felbukkantak a sötétség tavában, de ahogy eljutottak hozzám, atombomba erejével robbantak szét.

-        Te… - hangom kásás volt és halk, talán nem is hallotta. Meg akartam volna köszörülni a torkom, de ezt az apró kis gesztust belém forrasztotta az, hogy másik karja a térdhajlatomba siklott és sietve felkapott.

-        Azt hittem már sosem fogsz felkelni. Akkor pedig honnan tudnám meg, hogy ki akart megölni? – mosolygott kedélyesen, miközben ruganyos léptekkel haladt egy irányba. Lemaradtam volna valamiről, amíg nem voltam magamnál?

-        Mégis mit gondolsz, hová viszel? – találtam meg végre halványan csengő hangom.

-        Nyugi van, csak foglyul ejtelek. – felelt könnyed hangnemben. Ez mikor őrült meg ennyire?

-        Oh, persze, nyugodt vagyok én. – értettem egyet azonnal. – Csak az ötlet nem tetszik. Előbb kéne a cuccom, meg tudod, csak ilyen apróságok. – magyaráztam neki teljes természetességgel. Aztán ha hisz nekem, magára vessen!

-        Persze, tudom. Ha nem tűnt volna fel, épp arra viszlek. – Vagy ha én hiszek neki, magamra vessek.

-        Oh, bocs. Csak tudod, most kapok újra levegőt először, tehát még kicsit homályosan látok. – szabadkoztam. Vagy talán én is megbolondultam?

-        Szuper. – felelte közönyösen. Úgy néz ki, megunta a játékot. Hát, sajnos én is.

-        Akkor, további szép napot! – néztem fel szemeibe, amik hirtelen találkoztak az enyémmel. Igen, a tökéletes hatást értem el. Agya kiürült, mozdulatai esetlenek lettek.

Egy könnyed mozdulattal csavartam ki magam kényelmes karjaiból, amikbe már annyira szépen beleillettem. Ruganyosan macskás léptekkel igyekeztem félre dobott táskám felé. Idő közben felébredt kábító pillantásom hatása alól és utánam iramodott. Megszaporáztam lépteimet. Ha most valaki ránk nézne, talán azt hinné, hogy előle menekülök… nevetséges.

Kuncogásommal összezavarhattam, ugyanis lassított majd újra gyorsítani kezdett. Bár, szerény véleményem szerint, az életbe nem tudott volna utol érni. Amikor már csak öt méterre volt tőlem, kezembe kaptam a táskám és felugrottam.

Pont előttem nem messze, vagy két méterre a földtől egy rúdon az egyik céh táblája függött. Fél kézzel elkaptam, majd egy magasabban lévőhöz lendítettem magam.

A két ugrás sikeres volt, a másodikra fellendülve egyet pörögtem, majd lefékezve hasított bőr csizmám felületével, guggolásban álltam meg. Lenéztem és megpillantottam az éppen lassító férfit, aki nagyot sóhajtva néz fel rám; talán csalódottan.

Elfordultam, majd vállamon átvetve táskám mászni kezdtem.

Amikor már a panel tetejének korlátján másztam át, mintha egy kósza kis sóhajtást hallottam volna meg, amint ezt motyogja: sötét, mint az éjszaka.

Megálltam a mozdulatban. Fekete szemeim a semmibe meredtek.

Sötét, mint az éjszaka.

Lehajtottam a fejem.

Gyorsan átugrottam a kis korláton és elsuhantam.

Igen. Így van. Sötét vagyok. Sötétebb mindennél, a fekete legmélyebb színeinél… olyan vagyok, mint az éjszaka. Csendben, lesben állva várom az áldozatom, hogy aztán körülfonjam, és magamba kebelezzem.

Nem. Én nem olyan vagyok, mint az éjszaka. Én rosszabb vagyok annál.

Én vagyok a megtestesült borzongás, ami próbára teszi az ember idegeit és lemészárolja családok ezreit. Nem. Nem vagyok a csendes, nyugodt éjszaka, ami tiszta lapokkal játszik; én egy szellem vagyok a múltban. Ott élek, nem tágítok tőle, benne mozgok, függök tőle.

Eddig vártam a személyt, aki majd meg fog változtatni. És tessék: itt van. Rá nem úgy vadásztam, mint a többire. Egyenesen a szemébe néztem. Nem rejtegettem az arcomat, felcsatoltam a hajamat; de szépen kereteztem arcélem vonalát. Igen, megmutattam: ez vagyok én, nézz szembe velem! Ne menekülj, ments meg!

És végül én menekültem. Eljött a végzetem, az, aki meg tud menekíteni a lényemtől. De túl önző vagyok. Annyira ragaszkodok magamhoz, hogy elfutottam. Oda a becsületem.

Fanyarul elmosolyodtam.

-        Gyere, végy el tőlem mindent! – suttogtam az éjszakába.

Ha tényleg ő az, akit vártam, akkor eljön majd és megszabadít az engem fenyegető megrontótól: a belém ültetett személyiségtől.

 

 

 

 

Bocsiiii ^^

A fejezettől már megkaptam a magamét, tényleg elég elvont lett >.< Sajnálom, remélem azért valaki lát is benne valamt x$ Legközelebb pedig hozom a Vérkeringő 3. fejezetét! :DD

Pusz.

(: Lizi :)