Éjszaka
Teljes volt a csönd. Csak a lapos talpú, barna csizmám sarkának
kopogása törte meg egyenletes dobbanásaival a némaságot. Éreztem mögöttem a
jelenlétét. Bár hanggal nem adódott tudtomra, de teljesen világos volt
számomra, hogy ott lopakodik mögöttem a kihalt utca sötétjében. Felkészültem.
Már csak a kezdeményezésre vártam.
Egy percig sem gondoltam, hogy haza fogok menni, mint
ahogy eredetileg terveztem. Nem. Az túl nagy oktalanság lenne részemről.
Befordultam egy kis mellékutcába, amelyben az élők
lélekszáma még inkább megritkult – ha ezt el tudják képzelni. Minden esetre, ő
továbbra is követett. Ez megkönnyítette a dolgomat.
Még öt lépés.
Ennyi kell ahhoz, hogy türelme végéhez érjen.
Fekete hajamat kibontottam. Mint ahogy az eddigiekbe is,
tette a dolgát és jótékony palástként sötétlett vállamon. Táskámat ledobtam,
pulcsimat felcipzáraztam.
Egy.
Kezeimet a csípőm mellé eresztettem. Érzékeim pattanásig
feszültek.
Kettő.
Mélyet lélegeztem. Frufrum egy részét felcsatoltam.
Három.
Kiengedtem egy hangos fújással. Vállam megkönnyebbülten
leereszkedett, lábaimat kevésbé feszítettem. Törzsem enyhén emelkedni és
süllyedni kezdett.
Négy.
Ujjaimat halkan kiroppantottam. Körmeim készenlétben
álltak. Járásom hasonlított egy zsákmányát becserkésző ragadozóéra. Ajkamra
halvány félmosoly kúszott.
Öt.
Kicsit csattanó dobbanás hallottam egy méterre mögöttem.
A hatodik lépésemet megváltoztattam. Akár egy megvadult
mén, hirtelen futásba váltottam át, aminek eredménye csizmám csattanása volt a
fényes macskakövön. Vadászom meglepődött. Először megtorpant, de egy pillanat
múlva már ő is meglódult. Csak erre a pillanatra vártam.
Alig léphettem kettőt, amikor megindult. Egy szempillantás
negyedrésze alatt fékeztem le és pördültem meg. „Üldözőm” látszólag
elfelejtkezett mindennemű álcázásról, ugyanis félig átlátszó férfialakkal
találtam szembe magam. Fekete szemeim az övébe vágtak. Túl egyszerű. Rögtön
beleláttam az elméjébe.
Ugrásra készen vártam pár másodpercig. Majd – ahogy vártam
– tökéletesen belém szaladt, habár próbált lassítani. Körmeim várakozva
fedezték fel oldal izmainak rejtelmeit, majd egy türelmetlen mozdulattal
hasítottam fel jobb oldalát. Éppen hogy el tudott szökkenni tőlem, már újból
előtte voltam.
Hála sötét hajamnak és ruházatomnak, meg persze annak,
hogy csak a csizmám és az övem volt egyedül őzbarna; nehezen látott meg. Így,
mondhatni, könnyű dolgom volt.
Az első megdöbbenés után ügyesen feltalálta magát. Minden
egyes támadásom elől ugyanolyan sebesen tért ki, mint ahogy én nekilendültem.
Egy percig reménytelen macska-egér hajszának tűnt az egész és kezdtem
elkedvetlenedni, de lelkiereje újraéledt és visszavágott.
Na ezt már szeretem.
Egészen elmosolyodtam, de lehet ez elég meggondolatlan
volt. Ezzel, mintha csak erőt adtam volna neki. De nem baj, úgy jó a harc, ha
zajlik.
Egyenlő erőfölények és hátrányok váltották egymást,
nagyjából egy súlycsoportba is tartoztunk. Amikor én rosszabb helyzetbe
kerültem, akkor a következő pillanatban már ő volt a helyemben, sarokba
szorítva.
Jó ideig eljátszogattunk így, majd egyszerre csak
észrevettem, hogy egy ideje már csak ő támad.
Folyamatosan araszoltunk a fal felé, az ő javára. Egy
kósza gondolat, miszerint lehet vesztésre állok, megpróbálta befészkelni magát
a fejembe, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. Bár az továbbra
is egy tény maradt, hogy ha nem találok ki gyorsan valamit, akkor nagy bajban
vagyok.
Mire ezt végig gondoltam, már a falnak szegezve kapkodtam
levegő után. Eléggé kimerülten, s enyhe légszomjjal küzdöttem, amikor
megéreztem kezét nyakamra kulcsolódni, de levegőt ugyanúgy kaphattam volna.
Ezzel szembe annyira nekem feszült, hogy tüdőm légterét teljesen
összepasszírozta. Alig kaptam valamit a környezetem éltető közegéből.
-
Ki küldött? – morogta a szavakat egyenesen a
számhoz.
-
Szerinted ki küldött? – préseltem vissza
mosolyogva a szavakat. Ennyi volt a maximum, amire képes voltam, hacsak nem
kapok újabb adag légtömeget, de ez jelen helyzetben lehetetlen volt.
-
Ne játszadozz velem! Köpd ki a nevet vagy
megfojtalak! – próbált megfenyegetni, de keze egy fikarcnyit sem mozdult,
ugyanolyan finoman tartotta torkomat, mint azelőtt. Az viszont egyre inkább
aggasztott, hogy térde miatt csak kifújni tudtam a levegőt.
-
Hehm, cudh… - próbáltam kinyögni egy tagadást,
de csak egy elfúló nyögés lett a vége. Kis, csuklásszerű hang tört utat
hangszálaim közt, majd egy feladó sóhajtással zártam ellenállásomat. Ugyan,
minek ellenkezzek még? Úgyis nemsokára megfulladok.
-
Ez nem válasz! Beszélj! – rázott meg, de ezt már
alig érzékeltem. Szemem szinte külön életre kelt, s szeméről az ég felé
vándorolt. Azt hittem, hogy kifordult az üregéből, de csak a szemhéjam
csukódott rá.
-
– Hé! Ébredj! – hallottam valami tompa
mormogást, de mit számított nekem ez már akkor? Tarkóm a falra csuklott, bár
még nem ájultam el.
A világ egy végtelen percre megszűnt körülöttem. Csak a
sötétséggel és néhány szivárványszínekben táncoló pöttyöcskével találtam szembe
magam. Most is eszembe jutott az a kis képtelenség, amit még gyerekkoromból
hordoztam magammal: a sokszínű szentjánosbogarak. Üdvözölnek engem. Ők fognak
majd elkísérni engem a másvilágra. Ezek a kedves kis pontok, akik szinte minden
második évben meglátogatnak, bíztatva, hogyha túlélem, akkor fejlődjek és ne
legyek ilyen puhány.
Aztán egy meglepő dolog történt. A tüdőmbe levegő zúdult.
Akár a Viktória-vízesés vadul zúgó víz fala, ugyanolyan módon hallhattam most
saját vérem a fülemben. Szemem felpattant, s láttam, ahogy a szentjánosbogarak
elrepülnek. Felszálltak. Magasan, a sötét felhők köde mögé, ahol már senki sem
láthatja őket. Ott várnak majd rám, de addig is, bíztatnak engem.
-
Végre kinyitottad a szemed! – sóhajtott fel a
szám környékén egy forró lehelet. – Már azt hittem, hogy meghaltál! – dobott
meg egy kicsit a karjában, hogy könnyebben megtarthasson. Lassan felé néztem.
Beletelt egy kis időbe, amíg emlékeim újra felbukkantak a sötétség tavában, de
ahogy eljutottak hozzám, atombomba erejével robbantak szét.
-
Te… - hangom kásás volt és halk, talán nem is
hallotta. Meg akartam volna köszörülni a torkom, de ezt az apró kis gesztust
belém forrasztotta az, hogy másik karja a térdhajlatomba siklott és sietve
felkapott.
-
Azt hittem már sosem fogsz felkelni. Akkor pedig
honnan tudnám meg, hogy ki akart megölni? – mosolygott kedélyesen, miközben
ruganyos léptekkel haladt egy irányba. Lemaradtam volna valamiről, amíg nem
voltam magamnál?
-
Mégis mit gondolsz, hová viszel? – találtam meg
végre halványan csengő hangom.
-
Nyugi van, csak foglyul ejtelek. – felelt
könnyed hangnemben. Ez mikor őrült meg ennyire?
-
Oh, persze, nyugodt vagyok én. – értettem egyet
azonnal. – Csak az ötlet nem tetszik. Előbb kéne a cuccom, meg tudod, csak
ilyen apróságok. – magyaráztam neki teljes természetességgel. Aztán ha hisz
nekem, magára vessen!
-
Persze, tudom. Ha nem tűnt volna fel, épp arra
viszlek. – Vagy ha én hiszek neki, magamra vessek.
-
Oh, bocs. Csak tudod, most kapok újra levegőt
először, tehát még kicsit homályosan látok. – szabadkoztam. Vagy talán én is
megbolondultam?
-
Szuper. – felelte közönyösen. Úgy néz ki,
megunta a játékot. Hát, sajnos én is.
-
Akkor, további szép napot! – néztem fel
szemeibe, amik hirtelen találkoztak az enyémmel. Igen, a tökéletes hatást értem
el. Agya kiürült, mozdulatai esetlenek lettek.
Egy könnyed mozdulattal csavartam
ki magam kényelmes karjaiból, amikbe már annyira szépen beleillettem.
Ruganyosan macskás léptekkel igyekeztem félre dobott táskám felé. Idő közben
felébredt kábító pillantásom hatása alól és utánam iramodott. Megszaporáztam
lépteimet. Ha most valaki ránk nézne, talán azt hinné, hogy előle menekülök… nevetséges.
Kuncogásommal összezavarhattam,
ugyanis lassított majd újra gyorsítani kezdett. Bár, szerény véleményem
szerint, az életbe nem tudott volna utol érni. Amikor már csak öt méterre volt
tőlem, kezembe kaptam a táskám és felugrottam.
Pont előttem nem messze, vagy két
méterre a földtől egy rúdon az egyik céh táblája függött. Fél kézzel elkaptam,
majd egy magasabban lévőhöz lendítettem magam.
A két ugrás sikeres volt, a
másodikra fellendülve egyet pörögtem, majd lefékezve hasított bőr csizmám
felületével, guggolásban álltam meg. Lenéztem és megpillantottam az éppen
lassító férfit, aki nagyot sóhajtva néz fel rám; talán csalódottan.
Elfordultam, majd vállamon átvetve
táskám mászni kezdtem.
Amikor már a panel tetejének
korlátján másztam át, mintha egy kósza kis sóhajtást hallottam volna meg, amint
ezt motyogja: sötét, mint az éjszaka.
Megálltam a mozdulatban. Fekete
szemeim a semmibe meredtek.
Sötét, mint az éjszaka.
Lehajtottam a fejem.
Gyorsan átugrottam a kis korláton
és elsuhantam.
Igen. Így van. Sötét vagyok.
Sötétebb mindennél, a fekete legmélyebb színeinél… olyan vagyok, mint az
éjszaka. Csendben, lesben állva várom az áldozatom, hogy aztán körülfonjam, és
magamba kebelezzem.
Nem. Én nem olyan vagyok, mint az
éjszaka. Én rosszabb vagyok annál.
Én vagyok a megtestesült borzongás,
ami próbára teszi az ember idegeit és lemészárolja családok ezreit. Nem. Nem
vagyok a csendes, nyugodt éjszaka, ami tiszta lapokkal játszik; én egy szellem
vagyok a múltban. Ott élek, nem tágítok tőle, benne mozgok, függök tőle.
Eddig vártam a személyt, aki majd
meg fog változtatni. És tessék: itt van. Rá nem úgy vadásztam, mint a többire.
Egyenesen a szemébe néztem. Nem rejtegettem az arcomat, felcsatoltam a hajamat;
de szépen kereteztem arcélem vonalát. Igen, megmutattam: ez vagyok én, nézz
szembe velem! Ne menekülj, ments meg!
És végül én menekültem. Eljött a
végzetem, az, aki meg tud menekíteni a lényemtől. De túl önző vagyok. Annyira
ragaszkodok magamhoz, hogy elfutottam. Oda a becsületem.
Fanyarul elmosolyodtam.
-
Gyere, végy el tőlem mindent! – suttogtam az
éjszakába.
Ha tényleg ő az, akit vártam, akkor
eljön majd és megszabadít az engem fenyegető megrontótól: a belém ültetett
személyiségtől.
Bocsiiii ^^
A fejezettől már megkaptam a magamét, tényleg elég elvont lett >.< Sajnálom, remélem azért valaki lát is benne valamt x$ Legközelebb pedig hozom a Vérkeringő 3. fejezetét! :DD
Pusz.
(: Lizi :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése