Megérkeztem.
Előttem ott hullámzott a nagynak nem épp mondható
tavacska, ami így is akkora volt, mint a házunk alapterülete kétszer. Egy
kisebb rét legszélén terült el, nyugodtan, csöndben. Nem zavarta semmi a
holdvilágos éjszaka csendjét, csak néha neszező lépteim zaja.
Ahogy egyre közelebb értem a tóhoz, minden egyes kis
hullám részletesen csillogott előttem. Finoman, egészen enyhén, a tó közepéből
kiindulva egy kis „kiemelkedés” körözni kezdett csiga alakot leírva, egyre
nagyobb fodrokat csalogatva a selyem vízre. Majd kiemelkedett belőle.
Szó szerint, egy farkas ugrott ki a vízből. De ez nem egy
élő, hús-vér farkas volt. Csak egy másolat. Egy másolat, mégis, tele
életkedvvel, vidámsággal és energiával. Egy víz-farkas. Mintha csak a Teremtő a
folyadékot vette volna alapul a megteremtésében. Gyönyörű volt.
Majd őt követte a társa.
Egymást kergetve, magasabbra és magasabbra emelkedve
játszottak, mint egy játékos testvérpár. Nem voltak már kicsik, de amikor
kilépett utánuk az anya farkas, hirtelen sokkal apróbbnak tűntek egy kifejlett
egyedtől. Már ha beszélhetünk ilyenről egy teljesen kitalált jelenségnél, ami
valójában nem is létezik. Mint ahogy én se.
Az anya jelenléte mit sem változtatott a hangulaton. A két
fiatalabbat egyáltalán nem zavarta, csak én lepődtem meg egy kicsit, amikor az
megállva, végigmért és felmérte, hogy veszélyt jelentek-e. Kihúztam magam és a
szemébe néztem. Mindennek ellenére csak tudomásul véve jelenlétem, elfordult és
kocogásban egy ellentétes irányba indult. Először ne értettem, hogy miért tett
így, ám az utána kilépő, valószínűleg apa farkas és a három kis kölyök
előugrása mindent megmagyarázott.
És mind játszottak. Élvezték, hogy együtt lehetnek.
Aztán a tóból kilépett egy gímszarvas bika. Méltóságteljes
és nyugodt volt, de érezni lehetett, hogy könnyed, gondot nem ismerő ma este.
Kimértem elindult felém, miközben párja, egy kecses ünő lépett elő. Ahogy
egymás mellé kerültek, vágtában folytatták útjukat irányomba, majd az utolsó
pillanatban felszálltak.
Mosolyogva fordultam utánuk, de egy kisebb csobbanás
visszafordított a gyűrűző víztükörhöz. Egy nőstény medve és aprócska bocsa
várta, hogy a kisebb testvér felérjen hozzájuk. A pici megcsúszott és nagyot
csobbanva pottyant vissza, egy pillanat múlva viszont, már anyjával és bátyjával
járhatta újra az örömtáncot.
Igen. Mindezt én alkottam. Mert fáj. Mert nem maradt
nyugtom. Mert szomorú voltam. Mert elkeseredtem és képtelen voltam tovább
lépni.
A vízcseppek lebegtek körülöttem. Azok a vízcseppek,
amiket a farkasok, szarvasok, medvék, rókák, nyulak, vidrák hagytak maguk
mögött. Mint a csillogó könnycseppek. Lám, nem is kellett sírnom. Ők megtették
helyettem.
Elszorult a szívem. Ahogy elnéztem őket, eszembe jutott,
hogy régen még én is így éreztem. Könnyed, egy estére gondnélküli életem volt.
Minden csak egy pillanattól függött. És ez az egy pillanat el is suhant. Akár a
csillagos éjben egy üstökös. Az az élet sincs többé. Azok az érzelmek sem
köszöntenek már reggelente. Csak felébredek és eszembe jut, hogy ma már nem
nézhetem őt. Nem érezhetem az illatát, nem sütkérezhetek melegében, nem
mondhatom neki, hogy jó reggelt. Mert ő már elment. És ez, részben, az én hibám
is.
Egy könnycsepp kiesett a szempilláim korlátján.
Minden megdermedt. Az állatok, azok a csodás, éteri
lények, mind megfagytak és rám meredtek. Szemükben a félelmet, riadalmat és
aggódást fedeztem fel. Ahogy az az egy csepp utat tört magának régóta
könnytelen arcomon, ők fájdalomtól gyötrődve rándultak össze és sikoltottak
fel.
-
NE! – kiáltottam.
Mind, egy lényként fordultak el tőlem.
A tó felé rohantak, menekültek előlem. Tőlem. Én voltam számukra a szenvedés.
Aki megtestesíti, a rosszat és elpusztítja a családjukat.
-
NE! Ne menjetek el! Kérlek! – nyúltam utánuk, de ők
csak mind sebesebben és gyorsabban siettek menedékük felé.
Majd egyszerre, egy hatalmas
csobbanással tűntek el szem elől. Karom még mindig utánuk nyújtózott. Csak most
vettem észre, hogy amíg utánuk lendültem, térdre roskadtam és beesett vállakkal
támaszkodtam a földön.
-
Ne… – suttogtam, mely vége egy erőtlen sóhajtásban
végződött.
A tó, amiből születtek, hirtelen
felszívódott, eltűnt. Nem maradt belőle semmi, csak a föld, amit azon nyomban
benőtt a fű. Átfonták, nem engedték, hogy lássam a helyét a még nemrég volt
víznek, ami örvendeztetett, de cserbenhagyott.
Karom összerándult, fejemet már nem
tudtam megtartani. Néztem az előttem zöldellő füvet, ami kedvesen simogatta
kezem. Hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy könnyeim nem vettek elégtételt
egyetlen eggyel. Mindkét szememből, akár egy gyenge, de hosszan tartó eső, folyamatosan
peregtek az ízelten cseppek. Felcsuklottam.
Egyidejűleg mondták fel a
szolgálatot combjaim és tört ki belőlem a zokogás, amint leejtettem felsőtestem
az eddig térdeplő lábszáraimra. A füvet érintő kezem önkénytelenül is ökölbe
szorult. Rázott a zokogás és semmi módon nem tudtam abba hagyni. Nem sikerült,
pedig annyira akartam. De nem ment.
A kedvesen nyugtatni próbáló fű,
minden átmenet nélkül növésnek indult. Lassan, de biztosan körbefont, puhán
tartva ölelt át, megvédve a külvilágtól, ami bármikor lecsaphatott rám. Pár
perc elteltével már csak annyit éreztem, hogy eltűnik alólam a talaj és a
növények sima, mégis lágy bölcsőt készítettek nekem magukból, amik egészen
vállamig körbevontak. Mint egy drága, anyai ölelés.
A szellő vigasztalóan simogatta
arcom. A zöld kis levelek folyamatosan meg-meg érintettek, akárcsak azok a
drága ujjbegyek, amik még pár éve kezemre fonódtak, óvatosan végig simítottak.
A víz és a tűz elmenekült tőlem. Nem
tudták felvenni a versenyt a bennem uralkodó szomorúsággal. Elhagytak. Ha egy
kis időre is, de itt hagytak. Csak a fehér Hold maradt nekem, ezüst sugaraival,
a levelek és növények és a szelek, minden szeretetükkel. Ők nem menekültek, nem
hagytak magamra, velem maradtak. Nem riadtak meg tőlem. Nem rohantak rögtön másik
irányba.
Nekem ők voltak azok, akiknek
aztmondhattam: köszönöm!
