Névtelen

Megérkeztem.

Előttem ott hullámzott a nagynak nem épp mondható tavacska, ami így is akkora volt, mint a házunk alapterülete kétszer. Egy kisebb rét legszélén terült el, nyugodtan, csöndben. Nem zavarta semmi a holdvilágos éjszaka csendjét, csak néha neszező lépteim zaja.

Ahogy egyre közelebb értem a tóhoz, minden egyes kis hullám részletesen csillogott előttem. Finoman, egészen enyhén, a tó közepéből kiindulva egy kis „kiemelkedés” körözni kezdett csiga alakot leírva, egyre nagyobb fodrokat csalogatva a selyem vízre. Majd kiemelkedett belőle.

Szó szerint, egy farkas ugrott ki a vízből. De ez nem egy élő, hús-vér farkas volt. Csak egy másolat. Egy másolat, mégis, tele életkedvvel, vidámsággal és energiával. Egy víz-farkas. Mintha csak a Teremtő a folyadékot vette volna alapul a megteremtésében. Gyönyörű volt.

Majd őt követte a társa.

Egymást kergetve, magasabbra és magasabbra emelkedve játszottak, mint egy játékos testvérpár. Nem voltak már kicsik, de amikor kilépett utánuk az anya farkas, hirtelen sokkal apróbbnak tűntek egy kifejlett egyedtől. Már ha beszélhetünk ilyenről egy teljesen kitalált jelenségnél, ami valójában nem is létezik. Mint ahogy én se.

Az anya jelenléte mit sem változtatott a hangulaton. A két fiatalabbat egyáltalán nem zavarta, csak én lepődtem meg egy kicsit, amikor az megállva, végigmért és felmérte, hogy veszélyt jelentek-e. Kihúztam magam és a szemébe néztem. Mindennek ellenére csak tudomásul véve jelenlétem, elfordult és kocogásban egy ellentétes irányba indult. Először ne értettem, hogy miért tett így, ám az utána kilépő, valószínűleg apa farkas és a három kis kölyök előugrása mindent megmagyarázott.

És mind játszottak. Élvezték, hogy együtt lehetnek.

Aztán a tóból kilépett egy gímszarvas bika. Méltóságteljes és nyugodt volt, de érezni lehetett, hogy könnyed, gondot nem ismerő ma este. Kimértem elindult felém, miközben párja, egy kecses ünő lépett elő. Ahogy egymás mellé kerültek, vágtában folytatták útjukat irányomba, majd az utolsó pillanatban felszálltak.

Mosolyogva fordultam utánuk, de egy kisebb csobbanás visszafordított a gyűrűző víztükörhöz. Egy nőstény medve és aprócska bocsa várta, hogy a kisebb testvér felérjen hozzájuk. A pici megcsúszott és nagyot csobbanva pottyant vissza, egy pillanat múlva viszont, már anyjával és bátyjával járhatta újra az örömtáncot.

Igen. Mindezt én alkottam. Mert fáj. Mert nem maradt nyugtom. Mert szomorú voltam. Mert elkeseredtem és képtelen voltam tovább lépni.

A vízcseppek lebegtek körülöttem. Azok a vízcseppek, amiket a farkasok, szarvasok, medvék, rókák, nyulak, vidrák hagytak maguk mögött. Mint a csillogó könnycseppek. Lám, nem is kellett sírnom. Ők megtették helyettem.

Elszorult a szívem. Ahogy elnéztem őket, eszembe jutott, hogy régen még én is így éreztem. Könnyed, egy estére gondnélküli életem volt. Minden csak egy pillanattól függött. És ez az egy pillanat el is suhant. Akár a csillagos éjben egy üstökös. Az az élet sincs többé. Azok az érzelmek sem köszöntenek már reggelente. Csak felébredek és eszembe jut, hogy ma már nem nézhetem őt. Nem érezhetem az illatát, nem sütkérezhetek melegében, nem mondhatom neki, hogy jó reggelt. Mert ő már elment. És ez, részben, az én hibám is.

Egy könnycsepp kiesett a szempilláim korlátján.

Minden megdermedt. Az állatok, azok a csodás, éteri lények, mind megfagytak és rám meredtek. Szemükben a félelmet, riadalmat és aggódást fedeztem fel. Ahogy az az egy csepp utat tört magának régóta könnytelen arcomon, ők fájdalomtól gyötrődve rándultak össze és sikoltottak fel.

-   NE! – kiáltottam.

Mind, egy lényként fordultak el tőlem. A tó felé rohantak, menekültek előlem. Tőlem. Én voltam számukra a szenvedés. Aki megtestesíti, a rosszat és elpusztítja a családjukat.

-   NE! Ne menjetek el! Kérlek! – nyúltam utánuk, de ők csak mind sebesebben és gyorsabban siettek menedékük felé.

Majd egyszerre, egy hatalmas csobbanással tűntek el szem elől. Karom még mindig utánuk nyújtózott. Csak most vettem észre, hogy amíg utánuk lendültem, térdre roskadtam és beesett vállakkal támaszkodtam a földön.

-   Ne… – suttogtam, mely vége egy erőtlen sóhajtásban végződött.

A tó, amiből születtek, hirtelen felszívódott, eltűnt. Nem maradt belőle semmi, csak a föld, amit azon nyomban benőtt a fű. Átfonták, nem engedték, hogy lássam a helyét a még nemrég volt víznek, ami örvendeztetett, de cserbenhagyott.

Karom összerándult, fejemet már nem tudtam megtartani. Néztem az előttem zöldellő füvet, ami kedvesen simogatta kezem. Hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy könnyeim nem vettek elégtételt egyetlen eggyel. Mindkét szememből, akár egy gyenge, de hosszan tartó eső, folyamatosan peregtek az ízelten cseppek. Felcsuklottam.

Egyidejűleg mondták fel a szolgálatot combjaim és tört ki belőlem a zokogás, amint leejtettem felsőtestem az eddig térdeplő lábszáraimra. A füvet érintő kezem önkénytelenül is ökölbe szorult. Rázott a zokogás és semmi módon nem tudtam abba hagyni. Nem sikerült, pedig annyira akartam. De nem ment.

A kedvesen nyugtatni próbáló fű, minden átmenet nélkül növésnek indult. Lassan, de biztosan körbefont, puhán tartva ölelt át, megvédve a külvilágtól, ami bármikor lecsaphatott rám. Pár perc elteltével már csak annyit éreztem, hogy eltűnik alólam a talaj és a növények sima, mégis lágy bölcsőt készítettek nekem magukból, amik egészen vállamig körbevontak. Mint egy drága, anyai ölelés.

A szellő vigasztalóan simogatta arcom. A zöld kis levelek folyamatosan meg-meg érintettek, akárcsak azok a drága ujjbegyek, amik még pár éve kezemre fonódtak, óvatosan végig simítottak.

A víz és a tűz elmenekült tőlem. Nem tudták felvenni a versenyt a bennem uralkodó szomorúsággal. Elhagytak. Ha egy kis időre is, de itt hagytak. Csak a fehér Hold maradt nekem, ezüst sugaraival, a levelek és növények és a szelek, minden szeretetükkel. Ők nem menekültek, nem hagytak magamra, velem maradtak. Nem riadtak meg tőlem. Nem rohantak rögtön másik irányba.

 

Nekem ők voltak azok, akiknek aztmondhattam: köszönöm!