by: SHU

Halihóó :DD
Mint láthattátok feltettem a második fejezetet is ^....^ bár eddig semmire nem érkezett komment, remélem hamarosan talán megajkándékoztok eggyel... Teljesen mindegy, hogy negatív, vagy pozitív értékű kritika, nem szertnék csak kát ember véleményére hagyatkozni (bocsiii >//////<)
De most nem is ez a lényeg :D
Hoztam ár képet, amik nekem nagyon elnyerték a tetszésemet (ebből tudjétok, hogy egyiket sem één készítettem) és szeretném megosztani ezt veletek ^...^
Remélem tetszeni fog :))
Puszi nektek:
(: Lizi :)

by: Christopher O'Donnel

by: SHU

By: SHU





Vér-keringő II.

2. fejezet

Az eset után visszavonhatatlanul előretörő álomba sírtam magam.

Csak másnap délelőtt ébredtem fel, amikor a cellám rácsán egy kevés fény a szemembe világított. Rekedten felmorogtam az akaratos fénysugár ellen, persze hiába. Más lehetőség nem lévén, szemöldök ráncolva nyitottam ki szorosan összezárt pilláimat. Megláttam a nyirkos kőpadlót és elfogott a hányinger. Még szerencse, hogy két napja nem kapok enni.

Nyöszörögve keltem fel, nem hallgatva sajgó izmaim ellenvetéseire, és törökülésbe tornáztam fel magam. Ekkor vettem csak észre, hogy az egyetlen dolog, ami még öltöztet, a vámpír bőrdzsekije. Az este fel se tűnt, hogy vajon miből készült, most azonban kifejezetten meglepődtem a megállapításon, hogy ez bizony valódi bőr. Valódi bőr! Mégis miféle sznob pokolfajzat akart tegnap a véremből inni?

Lépteket hallottam. Olyan sebesen kaptam össze magamon az fekete bőrt és húztam fel a cipzár, hogy még saját magam sem láttam a mozdulataim. Ezt betudtam a kómás fejemnek és nem tökéletes látásomnak.

Felnéztem és egy pár, vörösen világító szembe ütköztem, akik már jó ideje figyeltek engem, s a padlón való dobogást csak ébresztőnek szánta. Amint erre rájöttem felment bennem a pumpa, de jól ügyeltem rá, hogy ez ne látszódjon, mégis világosan ki tudja olvasni a szememből a gyilkos haragot. Bár, mit is számított ez neki? Alighanem semmit.

-                 Csak enni hoztam, ne akarj rögtön kinyírni. – mosolygott féloldalasan. – Ha megígéred, hogy nem ugrasz egyből nekem, akkor kinyitom az ajtót. – guggolt le, de én csak ellenségesen méregettem. Felsóhajtott. – Hát jó. Akkor nem. – kezdte el egyesével berakosgatni a tálkákat.

-                 Nyisd ki. – parancsoltam minden átmenet nélkül. Kicsit meglepődött, de azonnal felegyenesedett és mosolyogva kinyitotta a cella ajtót. Komolyan, ki érti őket? Sóhajt, mosolyog… mintha a rokona lennék! Mégis, mit képzel ez magáról?

-                 Tudtamén, hogy értelmes vagy te. – rakta be a tálcát. Válaszán azonban olyan energia uralkodott el rajtam, ami még őt is meglepte. Mert hát, amilyen gyorsan odaugrottam és megmarkoltam a karját, vetekedett egy undorító fajtájabeliével.

-                 Az egyetlen, akinek itt nincs értelme, az te vagy! – köptem a szavakat arcába, ami láthatólag most megijedt. Tudtam én, hogy még hatásos lesz gyakorolni azt a gyilkoló hangnemet…

-                 Eressz! – rángatta meg a fogságba esett végtagot, de én keményen tartottam. Ördögi félmosolyt csaltam ajkam szélére, ami egyáltalán nem illett hozzám, de most hatásosnak bizonyult.

-                 Ha úgy kívánod! – kuncogtam sötéten, majd nem csak elengedtem, hanem még meg is adtam neki a kezdőlökést a padló felé.

Példamutató röppályával érte el a kemény követ, egy másodperc tizedrésze alatt azonban már csattant a rácsa a keretében. Egy kattanás kíséretében a fém tudtomra adta, hogy újra fogságban vagyok. Én hülye, még csak menekülni sem próbáltam! De lehet jobb ez így. Úgy sem lenne sok esélyem kikerülni innen. De még történhetnek csodák!

A középkorú férfi hátra arcot vetve elrohant. Szegény. Eléggé ráijeszthettem. Mulattatott viselkedése, egyáltalán nem sajnáltam. Mindenkinek szüksége van egy kis egészséges félelemre. – jegyeztem meg magamban mosolyogva.

Megfordultam, hogy szemrevételezzem a kapott ételt. Meglepődve jöttem rá, hogy kivételesen ízletes, tökéletesen elkészített ételt kaptam, amiben semmi kivetnivalót nem találtam. Nyugodt szívvel fogyasztottam el. Ha mérgezett, az csak pluszpont lenne kedvenc vérszívóim részéről, ugyanis merőben megkönnyítenék a dolgomat.

Sajnos nem volt benne semmi. Még egy kis arzén, sőt, még cián sem… így már nem izgalmas. Azért, rendes kislányhoz illően, aki most épp raboskodik, megettem mindet és sokkal jobb lett a közérzetem.

Ebédem befejeztével hanyatt vágtam maga és a plafont bámulva próbáltam kitalálni valamit. Egy tervet, ami talán kivezet ebből a koszos cellából, s talán még meg is menekülhetek élve.

Nem jutott eszembe semmi. Egyetlen egy, épkézláb, nyomorult ötletem nem volt. Halványlila gőzöm sem. Reménytelenül kapkodtam bármi olyan dolog után, bármi után, minek folytán talán eszembe jutna akármi is. de nem találtam semmit. Ebben a nyamvadt patkánylyukban még egy szalmaszál sem volt. Semmi olyan, ami a hely korához engedett volna következtetést. Ez csak annyit jelentett, hogy rendszeresen használják. De akkor miért ilyen koszos? Bár, minek takarítanák a börtönt?

Elmélkedésem egészen késő estig vezetett. Akkor meghallottam egy vasrács zajos csapódását. Ez megszakítva gondolataim eddigi fonalát, további koppanások kíséretében tudomásomra juttatta, hogy határozottan errefelé tart és újabb vendéget foglal magában.

Azonnal felültem. Majd talpra ugrottam, amikor megláttam a rács mögött a tegnapi zaklatómat. A harag kéretlenül jött, de most az egyszer nem bántam. Üvöltve estem neki az ajtónak.

-                 Te szemét! Hogy mersz még a szemem elé kerülni! Mocsok, rohadék! – csaptam rá minden egyes szónál a rácsra, ami merev rángatózásokkal tűrte őrjöngésem.

-                 Én is örülök, hogy látlak. – mosolyodott el keserűen.

-                 Mégis, ki örülne neked? Takarodj! – ordítottam teljesen kifordulva magamból. Amilyen hirtelen törtem ki, ugyanúgy hallgattam el, amikor egyik pillanatról a másikra termett előttem, s fogta satuba kezeim, bűnbánóan szemembe mélyedve.

-                 Kérlek, bocsáss meg! Tegnap lehetetlenül viselkedtem! Igazából, nem is lepődök meg, hogy haragszol rám. – nézett félre, alaposan megszemlélve a helyet, ahol az előbb feküdtem. – De annyira sajnálom! – fordult vissza hozzám hevesen.

-                 Mit? Hogy meg akartál erőszakolni? Hogy ki akartad szívni a vérem? Pontosan nem tudom, hogy mire gondolsz. – mosolyogtam fanyarul és kelletlenül fedeztem fel, hogy már nem vagyok dühös.

-                 Mindent! – hajolt hozzám közelebb, hogy szavai még nagyobb nyomatékot kapjanak. Ennek csak az lett az eredménye, hogy a meglepetéstől szemeim kikerekedtek ő pedig gyorsabban szedte a levegőt. Nem állt szándékomban, ennek ellenére fülig pirultam. Kislányos zavaromban félre kaptam a fejem és a széttépett felsőmet nézegettem, ami most összegöngyölve hevert párnát játszva a padlón.

-                 Hiába is sajnálod, már megtörtént. – szakította meg enyhén rekedt hangom a rövid időre beállt csendet. Visszafordítottam rá tekintetem, ami mintha felébresztette volna kábulatából. Szeme újra enyémre talált, s keserűen jöttem rá, hogy előzőleg a nyakamat vizsgálta, ami a fordulatok következtében kilépett hajam takarása alól. Na, nagyszerű!

-                 Nem tudnám valamivel jóvátenni? – simított keze arcomra, s agyam erősen tiltakozott az érintése ellen, mégsem tudtam megmozdulni. Rettentően szégyelltem, de szemei megbabonáztak.

-                 Talán. – préseltem ki magamból nagyvégre egy értelmes mondatot.

-                 És mi volna az? – hajolt rá akaratlanul is ajkaimra. A mozdulat teljesen ösztönös volt, én mégis hibáztatni akartam volna érte. Kár, hogy nem tudtam. Így már képtelen voltam ellenállni neki.

Ajkaink találkozása volt eddigi „ismeretségünk” talán egyetlen pillanata, amikor valami olyat tett velem, ami nem fájt – sem lelkileg sem testileg. Csak egy csók volt az egész, azonban ez alatt annyi érzelmet, gyengédséget és tiszta féltést adott át nekem, hogy ha nem képeztek volna egész életemben vámpírok ellen, most szőke libaként omlottam volna karjaiba.

Keze tovább siklott tarkómra, s finoman megtámasztva azt, egészen közel húzott magához. Ekkor tértem magamhoz. Egyidejűleg tisztult ki az elmém, s jöttem rá, hogy én valójában egy vámpírral enyelgek egy cellában.

Keményen eltaszítottam magamtól, aminek az lett a vége, hogy vagy két métert hátráltam. Végül pihegve találtam meg a cella vele átellenes falát, a lehető legtávolabb tőle. Egy hosszú percig farkasszemet néztünk egymással, majd ő türelmetlenül átszelve azt a két métert megint közelebbi kapcsolatba került szájammal.

Fél karjával magához csatolt, másikkal a falat támasztotta és így falta ajkaim. Durva volt és nyers, már sehol sem volt az előbbi kedvesség. Csak az egyértelmű birtoklásvágyat éreztem nyelve barangolásában, ami úgy taszított, mint mágnest azonos pólusa. Azonban akárhogy is küzdöttem, nem engedett el. A falhoz nyomott és lefogva kezeim a fejem fölött folytatta, mit elkezdett.

Utolsó próbálkozásképp erősen ajkába haraptam. Ez viszont már hatott is! Úgy néz ki, érzékeny az alsó ajkára… azon nyomban elengedett és hátra hőkölt, sérült száját vizsgálgatva.

-                 Ezt meg mégis miért?! – nézett rám hüledezve.

-                 Szerinted mégis miért?! Tudod mit? Adok esélyt, hogy rájöjj! – replikáztam bosszankodva. Nem a csókja bosszantott. Még csak nem is akaratos tempója és durva kezei. Hanem az, hogy nem tudtam ellenkezni. Amikor hozzám ért, hacsak egyszer is megérintett… azonnal eszemet vesztettem. És éreztem, ez így nem lesz jó. Főleg nem egy vadász lánynak. Micsoda szégyen…

Szívem heves dobogását próbáltam csillapítani, miközben ő távolról méregetett. Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik és én semmit sem tudok tenni ellene. Helyette csak összefontam karjaim mellkasom előtt és a hideg kőfalnak szorítom a homlokom, remélhetőleg feltűnésmentesen – és tűröm. Tűrök mindent, amit ez az átkozott férfi kelt bennem. Hiszen mást nem is tehetek, csak bírom a terhet, amit rám vet, talán akaratán kívül. Ezzel viszont belül teljesen megnyomorít. Nyomorultul éreztem magam már így is, nem kell rátennie plusz egy lapáttal. De azért ő mégsem így gondolta.

Megmozdult. Szívem szerint összerezzentem volna, de az méltóságomon alulinak tartottam. Egy pontot figyeltem a cella túlsó sarkában és próbáltam úgy tenni, mint aki figyelmen kívül hagyja. Ezzel szemben, minden érzékszervemet rá irányítottam. Bár mást néztem, látószögem sarkából minden rezdülését pontosan ki tudtam venni. És zavart, amit éppen tenni készült.

Minden egyes lépésével egyre kisebb lett köztünk a távolság, ami rendkívül nyugtalanított. Majd mikor már csak egy fél méterre volt tőlem, felemelte kezét azzal a szándékkal, hogy engesztelően megsimítja arcom. Idegesen csaptam félre kezét. Akkor merjen legközelebb megsimogatni, amikor meghaltam!

Elutasító mozdulatom megbántotta, de hát ő számtalanszor bántott már! Sőt, egymás után sértett meg, akkor kérdem én: van még joga megbántódni egy ilyen egyszerű mozzanaton?

-                 Sajnálom. Nem akartalak bántani. – nézte megütött kezét. Olyan egyszerűen és semmitmondóan ejtette ki a szavakat. Mintha csak egy begyakorolt szöveg lenne és nem is ő mondaná. Ezek után, ne legyek dühös?

Ingerülten rántottam felé fejem. Ezzel a négy szóval mintha elpattant volna bennem valami. Valami olyan dolog, ami eddig az őrjöngéstől és hisztériázástól tartott vissza.

-                 Még, hogy te sajnálod? Mégis, ki vagy te, hogy jössz te ahhoz, hogy valamit is sajnálj? Egyáltalán, sajnáltál te ebben az életedben valamit? És még azt mondod, nem akartál megbántani? Az előző napon, a lehető legkülönfélébb módokon bántottál és sértettél meg! Ezek után, még van képed azt mondani, hogy sajnálod?! – hangom szinte nem is enyém volt. Pár oktávval fentebb csúszott, amit próbáltam ellensúlyozni valamivel, de úgy nézett ki, semmi sem segít. Csapkodva, erősen gesztikulálva szidtam, mint egy ostoba perszóna. Most az egyszer azonban nem bántam.

-                 Igen! – vágott vissza kemény hangom, amitől azon nyomban megkukultam. – Igen, bánom! Bánom, ahogy tegnap viselkedtem veled, mint egy utolsó söpredék, bánom, hogy megsértettelek és emiatt most nem tudok veled értelmesen beszélni! – bukott ki belőle az a sok szó, miknek hallatán nem tudtam, hogyan is reagáljak. Ha nem ő lett volna, ha nem nézett volna rám azokkal a bűntől égő, szégyenteljes szemekkel, legalább bemostam volna egyet neki.

Tétlenül álldogáltam, miközben ő feldúltan toporgott egy helyben. Fogalmam sem volt, mit kellene most tennem. Nevetnem kéne gyerekes viselkedésén, vagy tovább dühöngenem, mint egy őrült? Vagy egyszerre a kettő? Hm, az sem volna mindennapi… bár én mikor vagyok mindennapi? Egy mániákus vadász, aki beleszeret az áldozatába – bár ezt az ég minden csillagáért sem vallaná be magának –, ráadásul még egy cellában raboskodik és veszekszik ezzel a kicseszett vámpírral. Komolyan, mi történt velem?!

-                 Szólalj már meg! – fordult felém sürgetően a fekete szemek gazdája. – Mondj valamit! Bármit, akár még ordibálhatsz is, csak ne állj már ott olyan némán! – lassan már a haját tépte. Ha nem lennék olyan kegyes – és nem tetszene annyira szaténszerű, puha fejszőrzete – csöndesen megvárnám, amíg mazochista módon kopaszra nem cibálja magát.

-                 És mit kellene mondanom? – fordítottam el kíváncsian a fejem.

-                 Például… hogy miért vagyok ennyire nem normális? Vagy, anyám hányszor ejtett a fejemre, vagy éppen, hogyan lehet az, hogy ahelyett, hogy mind egy cseppig kiszívtam volna a véred, most fülig szerelmesen állok itt előtted! – adta meg a különböző, bevallom, jobbnál jobb ötleteket. Ez igen szórakoztató volt egy ideig, s csak a szolidaritás kedvéért nem nevettem fel.

-                 Nos, akkor. Hogy lehet, hogy nem szívtad ki a vérem, sőt, hogy nem tettél velem tegnap este semmit? – döntöttem hátam a falnak, nehogy a válasz olyan váratlanul érjen, hogy a padlón kössek ki. És milyen előrelátó vagyok!

-                 Nem tudom. – felelte olyan természetességgel és sokatmondó szemekkel, hogy még így is olyan érzésem támadt, mint aki egyszerre félrenyelt és megbotlott.

-                 Mi az, hogy nem tudod? Egy ilyen fontos dolognak az okát csak kéne ismerni az embernek! – értetlenkedtem elhűlve.

-                 Én mégse értem. Tegnap este, minden más akadályt és egyéb körülményt kizárva, biztos vagyok benne, hogy beléd szerettem. Akár tetszik, akár nem, ez már csak így van. – rántotta meg a vállát, bennem pedig elkezdett felmenni a pumpa.

-                 És ezt te ki tudod nyilvánítani ekkora közönyösséggel?

-                 Koránt sem vagyok olyan közönyös, mint amilyennek gondolod. Most is azon töröm a fejem, hogyan tudnálak olyan helyzetbe hozni, mint a tegnap este. – villant meg figyelmeztetően a szeme, ami láttán nagyot nyeltem.

-                 Nem kellene. – suttogtam szinte csak magamnak. Igen, nem kellene ilyen izgatottnak lennem csupán két mondat hallatán. Pedig kivert a víz és hirtelen hidegrázás után forróság öntött el belülről.

-                 Miért vagy ebben annyira biztos? – először nem értettem. Talán a gondolataimban olvas, vagy érzi testem minden változását? De végül rájöttem, hogy csak előző válaszomat vonja kérdőbe. Ahogy erre rájöttem, egy kis megkönnyebbülés fészkelte be magát agyamba, de amilyen gyorsan úrrá lett rajtam, olyan sebesen is távozott.

-                 Nem tudom. – néztem egyenesen a szemeibe, miközben alig láthatóan megremegtem. Ember ezt biztos nem vette volna észre, azonban az előttem álló férfi, koránt sem volt egy normális ember. Ez, és a viselkedése, minden okot megadott arra, hogy ne csak féljek tőle, hanem őrülten vonzódjak is hozzá.

Vér-keringő I.

1. fejezet

A reménytelenség érzése kezdett eluralkodni rajtam. Lehet, nem fogom ezt már túlélni.

Ostoba! Nem gondolhatsz ilyenekre! – figyelmeztettem magam és újult erővel mélyesztettem kardom a felém iramodó, őrjöngő vadbaromba.

Természetesen, nem arra a kedves, böszme nagy állatkára gondolok, aki a mai szarvasmarhák őse. Nem. Sokkal inkább arra a féleszű, nem normális, üres elméjű szemétre, aki még képes magát embernek nevezni. Bár, már nem is ember. A megfelelő szó… nem is tudom, hogy mi lenne rá. minden esetre, ők vámpírnak nevezik magukat. Szerény személyem pedig, a legjobb minőségű családból leszármazott vadász. Az utolsó a nemzetség fiataljaiból.

Az élettelen test krumpliszsákként dőlt el, kihúzva elalélt testét a kard pengéjéből, mely markolata hófehér ujjaim összefont hálójában végződött. A kimerülés szélén álltam és erőtejesen lihegtem, de nem állhattam, amikor mögülem egy csöndes kuncogással megpróbáltak csapdába ejteni.

Nagy lendülettel pördülte meg és vágtam skarlát csíkot a méterrel távolabb álló szőkeségnek. Meglepődött, nekem azonban furcsa érzésem támadt. Erősen érződött rajta, hogy csak megjátssza magát. Sejtésem – természetesen – beigazolódott, amikor megéreztem a rám fonódó sokmillió kar szorítását. Mintha csak egyszerre akartak volna széttépni a karomnál és lábaimnál fogva, miközben apró cafatokra akarták cincálni felsőtestem. Még mit nem!

A fogaimba felszerelt, nem kell mondanom, eléggé kemény, tűhegyes, mű „vámpírfogakkal” beleharaptam az egyik karba és megrántva a fejem végig hasítottam teljes alkarját. Ordítva hőkölt meg. Hátra vetve a fejem, egy apró kis reccsenés következtében végeztem még egy áldozatom kiiktatásával, persze csak ideiglenesen. Kicsit szívósabbak annál, mintsem ennyi végezne velük. Kár.

Felfelé fordítottam a karom és a felműtött karmokkal, amik ugyanolyan anyagból készültek, mint a fogam, tökéletes nyomaimat hagytam két ellenfelemen is, akik visítva eresztettek. De mind hiába.

Bármennyivel is végeztem, újabbak és erősebbek jöttek. Nem menekülhettem. Ezt már láttam tisztán. Én bolond, mégsem adtam fel. Tovább küzdöttem, elmorzsolva az éppen kifejlődni készülő bármilyen olyan érzelmet is, aminek következtében elveszteném az erőm, de ez sem segített. Bár ismételgettem magamnak, hogy sikerülni fog, egyszer minden jóra fordul, nem lesz gond – de ki hinné el ezt az én helyzetemben?

Valljuk be, egy vámpírokkal teli szalonban, ahol nincs más, csak harcosok és kiéhezett nemesek, nehezen lehet megmenekülni egy olyan ember számára, akinek a vére az első tíz között van a listán. Azon a listán, amin a legkedveltebb vércsoportok és fűszerezések szerepelnek. Ide mindenki felkerül – tudta nélkül, még születésekor. Szerencsétlen sors ez nekünk, és ezért harcolunk mi, vadászok. Legalábbis, próbálunk.

A rémület és kétségbe esés lassan, de biztosan uralkodott el rajtam, minden akaratom és lélekjelenlétem ellenére. Még fejlődnöm kell. Ha lesz rá esélyem. De már nem azért harcoltam, hogy minél többeket sebezzek halálra, hanem hogy szabaduljak. A legrosszabb ok, mindközül. Ekkor már nem ésszel harcolok. Csak ösztönből, ami sokszor hatalmas botorságokra sarkall, és ismerjük el, én az ilyen ostobaságokra vagyok specializálódva.

Végül mindennek a vége az lett, hogy reményvesztett próbálkozásaim közepette egy jóindulatú egyén erőteljesen fejen ütött és én eszméltem vesztettem. Megjegyzem, ez nagyon rendes volt tőle. Kifejezetten gáláns. Nem kell végig szenvednem, amíg megeszegetnek, szépen, lassan, kiélvezve minden egyes csepp vérem. Majd a szolgáknak adják a húsom, akik… inkább a fantáziátokra bízom.

A lényeg, hogy amikor felébredtem, a lehető legtöbb módon gúzsba kötve nyitottam ki a szemeim és nem teljesen tiszta elmével kellett rájönnöm, hogy egy kevéssé higiénikus cellában lettem elszállásolva. A fejem sajgott, mégsem tudtam jelenlegi helyzetemben semmit sem tenni ellene. Az oldalamon feküdve szemem egy szintben volt a padlóval. Amint kicsit tisztult a tekintetem, megpillantottam egy aprócska, még fiatal, kíváncsi – patkányt.

Nem voltam annyira finnyás az ilyenekre, ez azért mégiscsak meglepett. Nem számítottam egy vérrel rendelkező élőlényre egy cellában. Pontosabba azért nem, mert itt bizonyára vannak halálra éheztetett vámpírok is. ők pedig nem nézegetik el csendesen, békében az aranyos kis rágcsálót, mint ahogy én tettem. És akinek a szőre valamiképp ápolt és fényes volt. Vajon hogyan?

Hevesen mozgó nózijával lépésenként közelített meg. Mintha bármelyik pillanatban árthatnék is neki. Elég butuska volt, mert azért észrevehette, hogy felpeckelt szájjal, hátra feszített karokkal és teljesen lehetetlen pózban magamhoz rögzített lábakkal aligha árthattam neki… de hát, ő tudja.

Amikor elért legszívesebben nevettem volna aranyos kis pofiján, ami úgy tűnt, mintha vidáman mosolyogna. Élénken csillogó szemecskéje lelkesen pásztázta arcomat és nem sokat tétovázott. Sebesen felpattant fejemre, majd elérve a szövetanyag csomóját, ügyesen mozgó fogacskáival kioldotta az textilt, sőt, még ki is húzta a számból.

Nagyot sóhajtottam. Így már egy fokkal kényelmesebb volt.

-                  Köszönöm! – néztem újra rá. Ő, mintha csak mulatott volna rajtam, legyintett egyet.

Ekkor eszembe villant valami. Egy ötlet, ami ha helyes – és persze, hogy helyes, miért ne lenne az? – akkor eléggé hülye is voltam az előbb és joggal van oka mulatni rajtam. Mert hát, vannak olyan vámpírok is, akiknek akkora a hatalma, hogy képesek másik alakot is felvenni.

Gratulálok! Ezt jól elcseszted! Most röhög rajtad egy kicsapott vámpíri nemes! Még hogy, „Vajon hogyan?”! Egy vámpíri kis rágcsálónak jó, hogy ápolt bundája van! – korholtam magam. – Ahhoz képes elég hamar rájöttél… - tettem hozzá mellékesen.

Amint gondolataim végére értem a kis vakarcs már újra felém tartott.

-                  Mit akarsz koszos dög? – emeltem meg fél szemöldököm. Tiszta, nyugodt hangom hallatán egy percre megtorpant és értelmes, fekete szemei megvillantak. Egy másodperc elteltével azonban folytatta útját felém.

-                  Elég gyorsan rájöttél. Gratulálok. – szólalt meg és gúnyolódva vigyorgott. Félig lehunyt szemekkel bólintottam.

-                  Köszönöm. Mit is akarsz tőlem? Mert hát, nem teljesen szokványos, hogy egy vámpír segít annak, aki épp gyilkolgatja a faját. – méregettem gyanakodva. Ő nem állt meg, felpattant törzsemre és átsuhant a combomra.

-                  Ó, csak kényelembe helyezlek. – rágcsálta meg a következő kötelet.

-                  Hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm.

-                  Remélem elég válasszal fog szolgálni az, hogy ma nekem vagy kiosztva. – felsőbbrendű válaszára eluralkodott bennem a harag és megfeszültek izmaim. Ezt látva ott hagyta a lábam és felfutott a karomra.

-                  Hogy merészelitek… ti undorító mocskok! – szűrtem a fogaim közt, mialatt a lábam nagy sebességgel csapódott ki. Az az egy szál, ami még tartotta a kötést, könnyen elszakadt az erőm előtt és nem állta útját többé.

-                  Nos, én nem mondanám ezt a te helyzetedben. – végezte el ugyanazt a mozdulatsort a csuklómon is.

-                  De nem vagy a helyzetembe! – csattant hangom keményen a néma cellában, akár a villámot kísérő hasító zaj, ami bármely dobhártyát képes átszakítani. Karjaim kirepültek a kicsiny visszatartó erő fogságából és hirtelen felültem.

Bár az izmaimba ezernyi tű szúródott egyszerre, ahogy megtudhatták az elgémberedett végtagok kínszenvedéses sorsát egy jó idei kötözést követően, de nem törődtem sajgásukkal. Csak az éppen előttem termő alakkal, aki még nemrég egy apró rágcsáló volt. Most itt ült mellettem, teljes sötét valójában, egy centire az arcomtól.

Nem jöttem zavarba, de a harag elemi erővel hatott rám. Fekete, elegánsan rendezett, állig érő haja és sötéten fénylő szemei ingereltek, az pedig már csak olaj volt a tűzre, amikor megpillantottam enyhén elnyílt ajkai közül éppen csak kilátszó, vérre szomjazó fogait. Akkor és ott egyetlen egy dolog járt a fejemben: én őt most kinyírom!

-                  Hát nem. – mormogta vágytól elmélyült hangon. Na nem! Abból már nem eszel! Nem adok a véremből, egy cseppet sem!

-                  De még mennyire nem! – izzottak fel egészen sötétbarna szemeim, amik nem álltak távol az övétől árnyalatban. Sőt, még kékesen fénylő, éjfekete hajam is csak különleges mélykék ragyogásában különbözött. Ez csak még inkább arra buzdított, hogy többet ne is kelljen ezzel szembesülnöm, és töröljem el a Föld színéről.

Nem tudom, hogyan, lehet, az istenes kimerültség és a kicsit ködös agyam volt a bűnös, de a harag sötét köde ellepte az agyam. Hirtelen ötlettől vezérelve – ami lehetett akár a színtiszta ösztön is – nekiugrottam. Először behúztam egyet a gyomrába, amin csak a szája rándult meg, ellenben hátraesett. Ráültem a hasára és egymás után adtam neki ököllel a pofonokat. Persze, mit is számított ez neki? Talán simogatásnak érezte… ki tudja?

Miután megunta, hogy ő csak fekszik én meg püfölöm, megragadta a két csuklóm és változtatott az állásom. Egy szempillantás sem kellett hozzá – mondjuk, ki kezdene el csak úgy pillogni, amikor épp megpróbálják a földbe döngölni? –, s én már a padlón feküdtem ő pedig felettem támasztotta magát. Próbáltam volna küzdeni, ámbár semmi esélyem sem volt vele szemben. Jól értette a módját ahhoz, hogyan tegyen teljesen mozdulatlanná, ugyanis teljes testével rám nehezedett. Csodás.

Rámorogtam, mire csak kajánul elmosolyodott.

-                  Igen szórakoztató vagy, tudod-e? Remélem a folytatás is legalább ennyire fog tetszeni. – csillantak meg szemei, mire rossz előérzetem támadt.

-                  Mire készülsz? – sandítottam rá összehúzott szemekkel. Szemeiben olyan fényt láttam, amivel csak egy kiéhezett perverz tudott volna vetekedni, bár kétlem, hogy ugyanarra gondolnának… hacsak nem őrült ez a vámpír. Ami, vegyük figyelembe, nem is volna olyannyira furcsa.

-                  Majd meglátod, szívem. – kuncogott fel olyan dallamosan és közlőn, hogy megfagyott a vér az ereimben.

Egész eddigi életemben csak egyetlen egy vámpír tudott belekóstolni a vérembe és annak következménye az ő halála és egy enyhe lelki törés lett a részemről. Ja, meg számos seb és csonttörés, de az csak mellékes volt a trauma mellett, ami a történések után következett. Egy hétig nem tudtam kijönni a szobámból, akkor is csak azért, mert a legjobb barátnőm lelket vert belém. Szó szerint.

Ha belegondolok, hogy most, teljesen kiszolgáltatva, itt fekszek egy vámpír alatt, az ájulás kerülgetett. A félelem határozottan és akadálytalanul áramlott végig testemen, kitágítva pupillám és reményveszett, eredménytelen tiltakozást kiváltva belőlem. De mindez mit sem zavarta őt. A véremben megnövekedett adrenalin csak jobban vonzotta.

Miként leereszkedett hozzám testünk teljesen összepréselődött. Éreztem minden egyes porcikáját az enyémeken és ennek hatására lélegzetem sűrűbbé és élesebbé vált. Már nem tudtam irányítani a tetteimet.

-                  Csak nem kezdesz megőrülni tőlem? – susogta csíntalanul a fülembe, majd jéghideg nyelvével akaratosan, mégis finoman végig simított fülkagylómon. Kirázott a fagyos iszonyat.

-                  Ne… - leheltem elkeseredetten. Meg voltam bizonyosodva róla, hogy már hetek óta nem ihatott, erre utalt, hogy annyira hideg volt. Ha ivott volna, minimum langyos lett volna – bármelyik testrésze.

-                  Dehogy nem. – nevetett, majd finoman elnyílt ajkait gyilkolni képes lassúággal húzta végig állam vonalán, jeges ösvényt hagyva maga után.

Hangom megremeget a vékony nyüszítés folytán, amiről még csak fogalmam sem volt, hogy belőlem eredt. Ő ezt csak bízató pontnak vette, miközben én szenvedtem.

Elérve az állkapcsom hegyét, felemelte száját és keményen, remegő ajkaimra tapadt. Már képtelen voltam bármit is tenni elenne és tehetetlenül álltam, hogy nyelve bejárja szájam minden egyes kis rejtekét.

A csók nem tartott hosszú ideig, valószínűleg nem bírta, hogyha nincs benne érzelem. Meglehet, csak kóstolgatott, egy dolog azonban biztos: bármi is az ok, ő csak játszott velem. Nem számított neki senki, talán még az se, ha ránk törik a cella ajtaját. Bár már korábban megbizonyosodtam róla, hogy a börtönben csak mi ketten vagyunk, mérhetetlen szégyen szivárgott be még fennmaradt öntudatomba, amit lassan felemésztett minden riadalmak legborzasztóbbika.

Áttért a nyakamra. Nem sietett, kiélvezve minden pillanatot kúszott le az említett testrészre, aminek egyetlen harapásával eldönthette, hogy élek-e még egy napot tovább is, vagy nem.

Megfeledkezve arról, hogy ellenállhatok még, elengedte az egyik kezem és hátra feszítette a fejem. Ha gondolt is volna rá, akkor is csak gyenge gyanakvásra telhetett volna, hiszen per pillanat semmire sem voltam képes. Szánalmas voltam. Amint ott feküdtem, és azt tehetett velem, amit csak akart. Jelen esetben a torkomon haladt végig kéjelegve, ízlel bőröm minden egyes négyzetcentiméterét. Az alatta dübörgő vér csak még nagyobb kísértésbe hozhatta, mert minden akarata ellenére vágyakozva morgott fel.

Ekkor megéreztem a combjaimnál egy kényelmetlenül nyomó érzést. Teljesen mozdulatlanná váltam (nem, mintha eddig olyan sokat mocorogtam volna). Egy teljesen másik gyanú fogalmazódott meg bennem, ami, kis híján, egészen kijózanított.

A vámpír, észlelve a változást, szabad karomat alám tűrte, majd mindent folytatott ott, ahol abba hagyta. Összes eddigi bénultságomat feledve rángatózni kezdtem, s ez feltehetőleg kifejezetten bosszantotta. Mérgesen felmorgott.

-          Ne! Ne! Bármit csak ezt ne! – sikítoztam magamból kifordulva.

Ügyet sem vetett rám. Heves mozdulttal ragadta meg a dekoltázsom nyakát és tépte le köldökömig rólam a fekete felsőt. Szeme birtoklón mért végig, majd megállapodott mellkasomon. Fogása váratlanul enyhébb lett, mozdulatai finomabbak. Fejét lágyan a szívem fölé simította és mélyen beszívta az illatom, majd áhítatva felsóhajtott. Én is ezt tettem, csak az én hangom megremegett és enyhén hisztérikusan csengett.

-                  Szóval bármit? – vándorolt keze testemen, s végül a jobb mellemen állapodott meg. Ennek hatására egész testemben megfeszültem, de felismertem, hogy most jött el az alkalom ahhoz, hogy itt vesszek, vagy csak pár liter vért hiányoljak ez után a kaland után.

-                  A-Attól függ neked mit jelent az a bármi… - nyögtem nagy nehezen.

-                  Szerinted mit jelent nekem? – nyalt végig gúnyosan mosolyogva másik domborulatom belső oldalán miközben a másikat elkezdte kiboncolni melltartómból. Testem persze reflexszerűen válaszolt érintéseire, melleim teljesen kemények lettek, bimbóim erőteljesen rajzolódtak ki a vékony anyag alól. Ez nekem csak pirulást, neki viszont örömöt szerzett. Hogy a fene essen bele…

-                  Nem vagyok gondolatolvasó. – nyögtem fel a mondta végére, ugyanis megtalálta a bejáratot a rugalmas anyag alá és nem vesztegette semmi mással az idejét.

-                  Hát az nagy kár… - tolta fel az anyagdarabot ezzel teljesen lemeztelenítve felsőtestem.

Belsőm sikítva tiltakozott jéghideg, mégis forrónak tetsző érintései ellen, de nem tudtam mit tenni ellenük. Hátam ívbe feszült, hasam teljesen hozzá préselődött. Gyenge próbálkozás volt lelökni magamról és még rossznak is minősült, ugyanis így átfogva hátam teljesen magához szorított. Türelmetlenül felnyögött, ahogy ágyékunk egymáshoz préselődött és ekkor tényleg elgondolkodtam azon, hogy meg kéne ölni magam.

-                  Kérlek… - csordult le egy könny az arcomon. Hirtelen abba hagyta tevékenykedését és felnézett rám. – Kérlek… fejezd be… - suttogtam a világ összes fájdalmával a hangomban. Legszívesebben zokogni lett volna kedvem, de már túl erőtlennek bizonyultam ahhoz, hogy ezt megtehessem.

Azonban ő, minden sejtésemmel ellentétben, csalódottan felsóhajtott és óvatosan letett a hideg kőre. Meglepődésemet csak megkönnyebbülésem tetézte, amikor leszállt rólam és felállt. Gyorsan felkaptam magamra felsőm maradékát, ami alig takart valamit testemből, de hatásosabb volt, mint a karjaimmal védeni magam kutató tekintete elől.

Összehúztam magam, lassan, s oldalamra fordulva folytattam csendes sírdogálásom.

Szánalmas vagyok. – gondoltam, azonban nem tudtam mit tenni ellene. A könnyeim nem álltak meg, bármennyire is szerettem volna, és a remegésem sem csillapodott, akármennyire is erőlködtem.

Derékig érő, egyenes hajam jótékonyan hullott fedetlen vállamra és hátamra, átlátszó fátyolként elfedve azokat. De ez nem tartott melegen. Emiatt – részben a félelemmel vegyes megkönnyebbüléstől, részben a hűvös levegőtől – reszkettem, akár lenge nyári szellő hatására a nyárfalevél.

Percekig nem történt semmi. Csak a könnyeim csöppenése és hangtalan csuklásaim változtatták meg néha a némaságot, s mozdulatlanságot. Aztán megéreztem egy puha, hűs anyagot rám hullani, ami védelmezve takart el a kíváncsi szem elől. Felnézve azonban csak egy elgyötört éjfekete szempárral találkoztam.

-                  Sajnálom. – suttogta a köd láthatatlan mozgásánál is halkabban, mégis meghallottam.

-                  Nem tudom azt mondani, hogy semmi baj. – feleltem eltorzult arccal. Szájának széle megrándult, fájdalom vonaglott keresztül tekintetén. Mindez nem tartott tovább pár pillanatnál. Felállt és elment.

Elment. Hát elment. – hanyatlottam vissza fáradtan. – Végre… nyugodj meg Lil, már elment. – zokogtam fel elkeseredetten.

Hüppögésem visszhangot vert az elhagyatott cella rideg falain, amiben csak én gyönyörködhettem, teljesen, egy szál magam. Már nem volt mellettem senki, akivel együtt csodálhattam volna őket, ezeket a felülmúlhatatlan, otromba, szürke, nyálkás falakat. Szerencsére már nincs. De ha ez ilyen jó jel, akkor miért érzem mégis, hogy valami hiányzik?