Vér-keringő II.

2. fejezet

Az eset után visszavonhatatlanul előretörő álomba sírtam magam.

Csak másnap délelőtt ébredtem fel, amikor a cellám rácsán egy kevés fény a szemembe világított. Rekedten felmorogtam az akaratos fénysugár ellen, persze hiába. Más lehetőség nem lévén, szemöldök ráncolva nyitottam ki szorosan összezárt pilláimat. Megláttam a nyirkos kőpadlót és elfogott a hányinger. Még szerencse, hogy két napja nem kapok enni.

Nyöszörögve keltem fel, nem hallgatva sajgó izmaim ellenvetéseire, és törökülésbe tornáztam fel magam. Ekkor vettem csak észre, hogy az egyetlen dolog, ami még öltöztet, a vámpír bőrdzsekije. Az este fel se tűnt, hogy vajon miből készült, most azonban kifejezetten meglepődtem a megállapításon, hogy ez bizony valódi bőr. Valódi bőr! Mégis miféle sznob pokolfajzat akart tegnap a véremből inni?

Lépteket hallottam. Olyan sebesen kaptam össze magamon az fekete bőrt és húztam fel a cipzár, hogy még saját magam sem láttam a mozdulataim. Ezt betudtam a kómás fejemnek és nem tökéletes látásomnak.

Felnéztem és egy pár, vörösen világító szembe ütköztem, akik már jó ideje figyeltek engem, s a padlón való dobogást csak ébresztőnek szánta. Amint erre rájöttem felment bennem a pumpa, de jól ügyeltem rá, hogy ez ne látszódjon, mégis világosan ki tudja olvasni a szememből a gyilkos haragot. Bár, mit is számított ez neki? Alighanem semmit.

-                 Csak enni hoztam, ne akarj rögtön kinyírni. – mosolygott féloldalasan. – Ha megígéred, hogy nem ugrasz egyből nekem, akkor kinyitom az ajtót. – guggolt le, de én csak ellenségesen méregettem. Felsóhajtott. – Hát jó. Akkor nem. – kezdte el egyesével berakosgatni a tálkákat.

-                 Nyisd ki. – parancsoltam minden átmenet nélkül. Kicsit meglepődött, de azonnal felegyenesedett és mosolyogva kinyitotta a cella ajtót. Komolyan, ki érti őket? Sóhajt, mosolyog… mintha a rokona lennék! Mégis, mit képzel ez magáról?

-                 Tudtamén, hogy értelmes vagy te. – rakta be a tálcát. Válaszán azonban olyan energia uralkodott el rajtam, ami még őt is meglepte. Mert hát, amilyen gyorsan odaugrottam és megmarkoltam a karját, vetekedett egy undorító fajtájabeliével.

-                 Az egyetlen, akinek itt nincs értelme, az te vagy! – köptem a szavakat arcába, ami láthatólag most megijedt. Tudtam én, hogy még hatásos lesz gyakorolni azt a gyilkoló hangnemet…

-                 Eressz! – rángatta meg a fogságba esett végtagot, de én keményen tartottam. Ördögi félmosolyt csaltam ajkam szélére, ami egyáltalán nem illett hozzám, de most hatásosnak bizonyult.

-                 Ha úgy kívánod! – kuncogtam sötéten, majd nem csak elengedtem, hanem még meg is adtam neki a kezdőlökést a padló felé.

Példamutató röppályával érte el a kemény követ, egy másodperc tizedrésze alatt azonban már csattant a rácsa a keretében. Egy kattanás kíséretében a fém tudtomra adta, hogy újra fogságban vagyok. Én hülye, még csak menekülni sem próbáltam! De lehet jobb ez így. Úgy sem lenne sok esélyem kikerülni innen. De még történhetnek csodák!

A középkorú férfi hátra arcot vetve elrohant. Szegény. Eléggé ráijeszthettem. Mulattatott viselkedése, egyáltalán nem sajnáltam. Mindenkinek szüksége van egy kis egészséges félelemre. – jegyeztem meg magamban mosolyogva.

Megfordultam, hogy szemrevételezzem a kapott ételt. Meglepődve jöttem rá, hogy kivételesen ízletes, tökéletesen elkészített ételt kaptam, amiben semmi kivetnivalót nem találtam. Nyugodt szívvel fogyasztottam el. Ha mérgezett, az csak pluszpont lenne kedvenc vérszívóim részéről, ugyanis merőben megkönnyítenék a dolgomat.

Sajnos nem volt benne semmi. Még egy kis arzén, sőt, még cián sem… így már nem izgalmas. Azért, rendes kislányhoz illően, aki most épp raboskodik, megettem mindet és sokkal jobb lett a közérzetem.

Ebédem befejeztével hanyatt vágtam maga és a plafont bámulva próbáltam kitalálni valamit. Egy tervet, ami talán kivezet ebből a koszos cellából, s talán még meg is menekülhetek élve.

Nem jutott eszembe semmi. Egyetlen egy, épkézláb, nyomorult ötletem nem volt. Halványlila gőzöm sem. Reménytelenül kapkodtam bármi olyan dolog után, bármi után, minek folytán talán eszembe jutna akármi is. de nem találtam semmit. Ebben a nyamvadt patkánylyukban még egy szalmaszál sem volt. Semmi olyan, ami a hely korához engedett volna következtetést. Ez csak annyit jelentett, hogy rendszeresen használják. De akkor miért ilyen koszos? Bár, minek takarítanák a börtönt?

Elmélkedésem egészen késő estig vezetett. Akkor meghallottam egy vasrács zajos csapódását. Ez megszakítva gondolataim eddigi fonalát, további koppanások kíséretében tudomásomra juttatta, hogy határozottan errefelé tart és újabb vendéget foglal magában.

Azonnal felültem. Majd talpra ugrottam, amikor megláttam a rács mögött a tegnapi zaklatómat. A harag kéretlenül jött, de most az egyszer nem bántam. Üvöltve estem neki az ajtónak.

-                 Te szemét! Hogy mersz még a szemem elé kerülni! Mocsok, rohadék! – csaptam rá minden egyes szónál a rácsra, ami merev rángatózásokkal tűrte őrjöngésem.

-                 Én is örülök, hogy látlak. – mosolyodott el keserűen.

-                 Mégis, ki örülne neked? Takarodj! – ordítottam teljesen kifordulva magamból. Amilyen hirtelen törtem ki, ugyanúgy hallgattam el, amikor egyik pillanatról a másikra termett előttem, s fogta satuba kezeim, bűnbánóan szemembe mélyedve.

-                 Kérlek, bocsáss meg! Tegnap lehetetlenül viselkedtem! Igazából, nem is lepődök meg, hogy haragszol rám. – nézett félre, alaposan megszemlélve a helyet, ahol az előbb feküdtem. – De annyira sajnálom! – fordult vissza hozzám hevesen.

-                 Mit? Hogy meg akartál erőszakolni? Hogy ki akartad szívni a vérem? Pontosan nem tudom, hogy mire gondolsz. – mosolyogtam fanyarul és kelletlenül fedeztem fel, hogy már nem vagyok dühös.

-                 Mindent! – hajolt hozzám közelebb, hogy szavai még nagyobb nyomatékot kapjanak. Ennek csak az lett az eredménye, hogy a meglepetéstől szemeim kikerekedtek ő pedig gyorsabban szedte a levegőt. Nem állt szándékomban, ennek ellenére fülig pirultam. Kislányos zavaromban félre kaptam a fejem és a széttépett felsőmet nézegettem, ami most összegöngyölve hevert párnát játszva a padlón.

-                 Hiába is sajnálod, már megtörtént. – szakította meg enyhén rekedt hangom a rövid időre beállt csendet. Visszafordítottam rá tekintetem, ami mintha felébresztette volna kábulatából. Szeme újra enyémre talált, s keserűen jöttem rá, hogy előzőleg a nyakamat vizsgálta, ami a fordulatok következtében kilépett hajam takarása alól. Na, nagyszerű!

-                 Nem tudnám valamivel jóvátenni? – simított keze arcomra, s agyam erősen tiltakozott az érintése ellen, mégsem tudtam megmozdulni. Rettentően szégyelltem, de szemei megbabonáztak.

-                 Talán. – préseltem ki magamból nagyvégre egy értelmes mondatot.

-                 És mi volna az? – hajolt rá akaratlanul is ajkaimra. A mozdulat teljesen ösztönös volt, én mégis hibáztatni akartam volna érte. Kár, hogy nem tudtam. Így már képtelen voltam ellenállni neki.

Ajkaink találkozása volt eddigi „ismeretségünk” talán egyetlen pillanata, amikor valami olyat tett velem, ami nem fájt – sem lelkileg sem testileg. Csak egy csók volt az egész, azonban ez alatt annyi érzelmet, gyengédséget és tiszta féltést adott át nekem, hogy ha nem képeztek volna egész életemben vámpírok ellen, most szőke libaként omlottam volna karjaiba.

Keze tovább siklott tarkómra, s finoman megtámasztva azt, egészen közel húzott magához. Ekkor tértem magamhoz. Egyidejűleg tisztult ki az elmém, s jöttem rá, hogy én valójában egy vámpírral enyelgek egy cellában.

Keményen eltaszítottam magamtól, aminek az lett a vége, hogy vagy két métert hátráltam. Végül pihegve találtam meg a cella vele átellenes falát, a lehető legtávolabb tőle. Egy hosszú percig farkasszemet néztünk egymással, majd ő türelmetlenül átszelve azt a két métert megint közelebbi kapcsolatba került szájammal.

Fél karjával magához csatolt, másikkal a falat támasztotta és így falta ajkaim. Durva volt és nyers, már sehol sem volt az előbbi kedvesség. Csak az egyértelmű birtoklásvágyat éreztem nyelve barangolásában, ami úgy taszított, mint mágnest azonos pólusa. Azonban akárhogy is küzdöttem, nem engedett el. A falhoz nyomott és lefogva kezeim a fejem fölött folytatta, mit elkezdett.

Utolsó próbálkozásképp erősen ajkába haraptam. Ez viszont már hatott is! Úgy néz ki, érzékeny az alsó ajkára… azon nyomban elengedett és hátra hőkölt, sérült száját vizsgálgatva.

-                 Ezt meg mégis miért?! – nézett rám hüledezve.

-                 Szerinted mégis miért?! Tudod mit? Adok esélyt, hogy rájöjj! – replikáztam bosszankodva. Nem a csókja bosszantott. Még csak nem is akaratos tempója és durva kezei. Hanem az, hogy nem tudtam ellenkezni. Amikor hozzám ért, hacsak egyszer is megérintett… azonnal eszemet vesztettem. És éreztem, ez így nem lesz jó. Főleg nem egy vadász lánynak. Micsoda szégyen…

Szívem heves dobogását próbáltam csillapítani, miközben ő távolról méregetett. Éreztem, hogy a vér az arcomba szökik és én semmit sem tudok tenni ellene. Helyette csak összefontam karjaim mellkasom előtt és a hideg kőfalnak szorítom a homlokom, remélhetőleg feltűnésmentesen – és tűröm. Tűrök mindent, amit ez az átkozott férfi kelt bennem. Hiszen mást nem is tehetek, csak bírom a terhet, amit rám vet, talán akaratán kívül. Ezzel viszont belül teljesen megnyomorít. Nyomorultul éreztem magam már így is, nem kell rátennie plusz egy lapáttal. De azért ő mégsem így gondolta.

Megmozdult. Szívem szerint összerezzentem volna, de az méltóságomon alulinak tartottam. Egy pontot figyeltem a cella túlsó sarkában és próbáltam úgy tenni, mint aki figyelmen kívül hagyja. Ezzel szemben, minden érzékszervemet rá irányítottam. Bár mást néztem, látószögem sarkából minden rezdülését pontosan ki tudtam venni. És zavart, amit éppen tenni készült.

Minden egyes lépésével egyre kisebb lett köztünk a távolság, ami rendkívül nyugtalanított. Majd mikor már csak egy fél méterre volt tőlem, felemelte kezét azzal a szándékkal, hogy engesztelően megsimítja arcom. Idegesen csaptam félre kezét. Akkor merjen legközelebb megsimogatni, amikor meghaltam!

Elutasító mozdulatom megbántotta, de hát ő számtalanszor bántott már! Sőt, egymás után sértett meg, akkor kérdem én: van még joga megbántódni egy ilyen egyszerű mozzanaton?

-                 Sajnálom. Nem akartalak bántani. – nézte megütött kezét. Olyan egyszerűen és semmitmondóan ejtette ki a szavakat. Mintha csak egy begyakorolt szöveg lenne és nem is ő mondaná. Ezek után, ne legyek dühös?

Ingerülten rántottam felé fejem. Ezzel a négy szóval mintha elpattant volna bennem valami. Valami olyan dolog, ami eddig az őrjöngéstől és hisztériázástól tartott vissza.

-                 Még, hogy te sajnálod? Mégis, ki vagy te, hogy jössz te ahhoz, hogy valamit is sajnálj? Egyáltalán, sajnáltál te ebben az életedben valamit? És még azt mondod, nem akartál megbántani? Az előző napon, a lehető legkülönfélébb módokon bántottál és sértettél meg! Ezek után, még van képed azt mondani, hogy sajnálod?! – hangom szinte nem is enyém volt. Pár oktávval fentebb csúszott, amit próbáltam ellensúlyozni valamivel, de úgy nézett ki, semmi sem segít. Csapkodva, erősen gesztikulálva szidtam, mint egy ostoba perszóna. Most az egyszer azonban nem bántam.

-                 Igen! – vágott vissza kemény hangom, amitől azon nyomban megkukultam. – Igen, bánom! Bánom, ahogy tegnap viselkedtem veled, mint egy utolsó söpredék, bánom, hogy megsértettelek és emiatt most nem tudok veled értelmesen beszélni! – bukott ki belőle az a sok szó, miknek hallatán nem tudtam, hogyan is reagáljak. Ha nem ő lett volna, ha nem nézett volna rám azokkal a bűntől égő, szégyenteljes szemekkel, legalább bemostam volna egyet neki.

Tétlenül álldogáltam, miközben ő feldúltan toporgott egy helyben. Fogalmam sem volt, mit kellene most tennem. Nevetnem kéne gyerekes viselkedésén, vagy tovább dühöngenem, mint egy őrült? Vagy egyszerre a kettő? Hm, az sem volna mindennapi… bár én mikor vagyok mindennapi? Egy mániákus vadász, aki beleszeret az áldozatába – bár ezt az ég minden csillagáért sem vallaná be magának –, ráadásul még egy cellában raboskodik és veszekszik ezzel a kicseszett vámpírral. Komolyan, mi történt velem?!

-                 Szólalj már meg! – fordult felém sürgetően a fekete szemek gazdája. – Mondj valamit! Bármit, akár még ordibálhatsz is, csak ne állj már ott olyan némán! – lassan már a haját tépte. Ha nem lennék olyan kegyes – és nem tetszene annyira szaténszerű, puha fejszőrzete – csöndesen megvárnám, amíg mazochista módon kopaszra nem cibálja magát.

-                 És mit kellene mondanom? – fordítottam el kíváncsian a fejem.

-                 Például… hogy miért vagyok ennyire nem normális? Vagy, anyám hányszor ejtett a fejemre, vagy éppen, hogyan lehet az, hogy ahelyett, hogy mind egy cseppig kiszívtam volna a véred, most fülig szerelmesen állok itt előtted! – adta meg a különböző, bevallom, jobbnál jobb ötleteket. Ez igen szórakoztató volt egy ideig, s csak a szolidaritás kedvéért nem nevettem fel.

-                 Nos, akkor. Hogy lehet, hogy nem szívtad ki a vérem, sőt, hogy nem tettél velem tegnap este semmit? – döntöttem hátam a falnak, nehogy a válasz olyan váratlanul érjen, hogy a padlón kössek ki. És milyen előrelátó vagyok!

-                 Nem tudom. – felelte olyan természetességgel és sokatmondó szemekkel, hogy még így is olyan érzésem támadt, mint aki egyszerre félrenyelt és megbotlott.

-                 Mi az, hogy nem tudod? Egy ilyen fontos dolognak az okát csak kéne ismerni az embernek! – értetlenkedtem elhűlve.

-                 Én mégse értem. Tegnap este, minden más akadályt és egyéb körülményt kizárva, biztos vagyok benne, hogy beléd szerettem. Akár tetszik, akár nem, ez már csak így van. – rántotta meg a vállát, bennem pedig elkezdett felmenni a pumpa.

-                 És ezt te ki tudod nyilvánítani ekkora közönyösséggel?

-                 Koránt sem vagyok olyan közönyös, mint amilyennek gondolod. Most is azon töröm a fejem, hogyan tudnálak olyan helyzetbe hozni, mint a tegnap este. – villant meg figyelmeztetően a szeme, ami láttán nagyot nyeltem.

-                 Nem kellene. – suttogtam szinte csak magamnak. Igen, nem kellene ilyen izgatottnak lennem csupán két mondat hallatán. Pedig kivert a víz és hirtelen hidegrázás után forróság öntött el belülről.

-                 Miért vagy ebben annyira biztos? – először nem értettem. Talán a gondolataimban olvas, vagy érzi testem minden változását? De végül rájöttem, hogy csak előző válaszomat vonja kérdőbe. Ahogy erre rájöttem, egy kis megkönnyebbülés fészkelte be magát agyamba, de amilyen gyorsan úrrá lett rajtam, olyan sebesen is távozott.

-                 Nem tudom. – néztem egyenesen a szemeibe, miközben alig láthatóan megremegtem. Ember ezt biztos nem vette volna észre, azonban az előttem álló férfi, koránt sem volt egy normális ember. Ez, és a viselkedése, minden okot megadott arra, hogy ne csak féljek tőle, hanem őrülten vonzódjak is hozzá.