Vér-keringő I.

1. fejezet

A reménytelenség érzése kezdett eluralkodni rajtam. Lehet, nem fogom ezt már túlélni.

Ostoba! Nem gondolhatsz ilyenekre! – figyelmeztettem magam és újult erővel mélyesztettem kardom a felém iramodó, őrjöngő vadbaromba.

Természetesen, nem arra a kedves, böszme nagy állatkára gondolok, aki a mai szarvasmarhák őse. Nem. Sokkal inkább arra a féleszű, nem normális, üres elméjű szemétre, aki még képes magát embernek nevezni. Bár, már nem is ember. A megfelelő szó… nem is tudom, hogy mi lenne rá. minden esetre, ők vámpírnak nevezik magukat. Szerény személyem pedig, a legjobb minőségű családból leszármazott vadász. Az utolsó a nemzetség fiataljaiból.

Az élettelen test krumpliszsákként dőlt el, kihúzva elalélt testét a kard pengéjéből, mely markolata hófehér ujjaim összefont hálójában végződött. A kimerülés szélén álltam és erőtejesen lihegtem, de nem állhattam, amikor mögülem egy csöndes kuncogással megpróbáltak csapdába ejteni.

Nagy lendülettel pördülte meg és vágtam skarlát csíkot a méterrel távolabb álló szőkeségnek. Meglepődött, nekem azonban furcsa érzésem támadt. Erősen érződött rajta, hogy csak megjátssza magát. Sejtésem – természetesen – beigazolódott, amikor megéreztem a rám fonódó sokmillió kar szorítását. Mintha csak egyszerre akartak volna széttépni a karomnál és lábaimnál fogva, miközben apró cafatokra akarták cincálni felsőtestem. Még mit nem!

A fogaimba felszerelt, nem kell mondanom, eléggé kemény, tűhegyes, mű „vámpírfogakkal” beleharaptam az egyik karba és megrántva a fejem végig hasítottam teljes alkarját. Ordítva hőkölt meg. Hátra vetve a fejem, egy apró kis reccsenés következtében végeztem még egy áldozatom kiiktatásával, persze csak ideiglenesen. Kicsit szívósabbak annál, mintsem ennyi végezne velük. Kár.

Felfelé fordítottam a karom és a felműtött karmokkal, amik ugyanolyan anyagból készültek, mint a fogam, tökéletes nyomaimat hagytam két ellenfelemen is, akik visítva eresztettek. De mind hiába.

Bármennyivel is végeztem, újabbak és erősebbek jöttek. Nem menekülhettem. Ezt már láttam tisztán. Én bolond, mégsem adtam fel. Tovább küzdöttem, elmorzsolva az éppen kifejlődni készülő bármilyen olyan érzelmet is, aminek következtében elveszteném az erőm, de ez sem segített. Bár ismételgettem magamnak, hogy sikerülni fog, egyszer minden jóra fordul, nem lesz gond – de ki hinné el ezt az én helyzetemben?

Valljuk be, egy vámpírokkal teli szalonban, ahol nincs más, csak harcosok és kiéhezett nemesek, nehezen lehet megmenekülni egy olyan ember számára, akinek a vére az első tíz között van a listán. Azon a listán, amin a legkedveltebb vércsoportok és fűszerezések szerepelnek. Ide mindenki felkerül – tudta nélkül, még születésekor. Szerencsétlen sors ez nekünk, és ezért harcolunk mi, vadászok. Legalábbis, próbálunk.

A rémület és kétségbe esés lassan, de biztosan uralkodott el rajtam, minden akaratom és lélekjelenlétem ellenére. Még fejlődnöm kell. Ha lesz rá esélyem. De már nem azért harcoltam, hogy minél többeket sebezzek halálra, hanem hogy szabaduljak. A legrosszabb ok, mindközül. Ekkor már nem ésszel harcolok. Csak ösztönből, ami sokszor hatalmas botorságokra sarkall, és ismerjük el, én az ilyen ostobaságokra vagyok specializálódva.

Végül mindennek a vége az lett, hogy reményvesztett próbálkozásaim közepette egy jóindulatú egyén erőteljesen fejen ütött és én eszméltem vesztettem. Megjegyzem, ez nagyon rendes volt tőle. Kifejezetten gáláns. Nem kell végig szenvednem, amíg megeszegetnek, szépen, lassan, kiélvezve minden egyes csepp vérem. Majd a szolgáknak adják a húsom, akik… inkább a fantáziátokra bízom.

A lényeg, hogy amikor felébredtem, a lehető legtöbb módon gúzsba kötve nyitottam ki a szemeim és nem teljesen tiszta elmével kellett rájönnöm, hogy egy kevéssé higiénikus cellában lettem elszállásolva. A fejem sajgott, mégsem tudtam jelenlegi helyzetemben semmit sem tenni ellene. Az oldalamon feküdve szemem egy szintben volt a padlóval. Amint kicsit tisztult a tekintetem, megpillantottam egy aprócska, még fiatal, kíváncsi – patkányt.

Nem voltam annyira finnyás az ilyenekre, ez azért mégiscsak meglepett. Nem számítottam egy vérrel rendelkező élőlényre egy cellában. Pontosabba azért nem, mert itt bizonyára vannak halálra éheztetett vámpírok is. ők pedig nem nézegetik el csendesen, békében az aranyos kis rágcsálót, mint ahogy én tettem. És akinek a szőre valamiképp ápolt és fényes volt. Vajon hogyan?

Hevesen mozgó nózijával lépésenként közelített meg. Mintha bármelyik pillanatban árthatnék is neki. Elég butuska volt, mert azért észrevehette, hogy felpeckelt szájjal, hátra feszített karokkal és teljesen lehetetlen pózban magamhoz rögzített lábakkal aligha árthattam neki… de hát, ő tudja.

Amikor elért legszívesebben nevettem volna aranyos kis pofiján, ami úgy tűnt, mintha vidáman mosolyogna. Élénken csillogó szemecskéje lelkesen pásztázta arcomat és nem sokat tétovázott. Sebesen felpattant fejemre, majd elérve a szövetanyag csomóját, ügyesen mozgó fogacskáival kioldotta az textilt, sőt, még ki is húzta a számból.

Nagyot sóhajtottam. Így már egy fokkal kényelmesebb volt.

-                  Köszönöm! – néztem újra rá. Ő, mintha csak mulatott volna rajtam, legyintett egyet.

Ekkor eszembe villant valami. Egy ötlet, ami ha helyes – és persze, hogy helyes, miért ne lenne az? – akkor eléggé hülye is voltam az előbb és joggal van oka mulatni rajtam. Mert hát, vannak olyan vámpírok is, akiknek akkora a hatalma, hogy képesek másik alakot is felvenni.

Gratulálok! Ezt jól elcseszted! Most röhög rajtad egy kicsapott vámpíri nemes! Még hogy, „Vajon hogyan?”! Egy vámpíri kis rágcsálónak jó, hogy ápolt bundája van! – korholtam magam. – Ahhoz képes elég hamar rájöttél… - tettem hozzá mellékesen.

Amint gondolataim végére értem a kis vakarcs már újra felém tartott.

-                  Mit akarsz koszos dög? – emeltem meg fél szemöldököm. Tiszta, nyugodt hangom hallatán egy percre megtorpant és értelmes, fekete szemei megvillantak. Egy másodperc elteltével azonban folytatta útját felém.

-                  Elég gyorsan rájöttél. Gratulálok. – szólalt meg és gúnyolódva vigyorgott. Félig lehunyt szemekkel bólintottam.

-                  Köszönöm. Mit is akarsz tőlem? Mert hát, nem teljesen szokványos, hogy egy vámpír segít annak, aki épp gyilkolgatja a faját. – méregettem gyanakodva. Ő nem állt meg, felpattant törzsemre és átsuhant a combomra.

-                  Ó, csak kényelembe helyezlek. – rágcsálta meg a következő kötelet.

-                  Hogy érted? – ráncoltam a szemöldököm.

-                  Remélem elég válasszal fog szolgálni az, hogy ma nekem vagy kiosztva. – felsőbbrendű válaszára eluralkodott bennem a harag és megfeszültek izmaim. Ezt látva ott hagyta a lábam és felfutott a karomra.

-                  Hogy merészelitek… ti undorító mocskok! – szűrtem a fogaim közt, mialatt a lábam nagy sebességgel csapódott ki. Az az egy szál, ami még tartotta a kötést, könnyen elszakadt az erőm előtt és nem állta útját többé.

-                  Nos, én nem mondanám ezt a te helyzetedben. – végezte el ugyanazt a mozdulatsort a csuklómon is.

-                  De nem vagy a helyzetembe! – csattant hangom keményen a néma cellában, akár a villámot kísérő hasító zaj, ami bármely dobhártyát képes átszakítani. Karjaim kirepültek a kicsiny visszatartó erő fogságából és hirtelen felültem.

Bár az izmaimba ezernyi tű szúródott egyszerre, ahogy megtudhatták az elgémberedett végtagok kínszenvedéses sorsát egy jó idei kötözést követően, de nem törődtem sajgásukkal. Csak az éppen előttem termő alakkal, aki még nemrég egy apró rágcsáló volt. Most itt ült mellettem, teljes sötét valójában, egy centire az arcomtól.

Nem jöttem zavarba, de a harag elemi erővel hatott rám. Fekete, elegánsan rendezett, állig érő haja és sötéten fénylő szemei ingereltek, az pedig már csak olaj volt a tűzre, amikor megpillantottam enyhén elnyílt ajkai közül éppen csak kilátszó, vérre szomjazó fogait. Akkor és ott egyetlen egy dolog járt a fejemben: én őt most kinyírom!

-                  Hát nem. – mormogta vágytól elmélyült hangon. Na nem! Abból már nem eszel! Nem adok a véremből, egy cseppet sem!

-                  De még mennyire nem! – izzottak fel egészen sötétbarna szemeim, amik nem álltak távol az övétől árnyalatban. Sőt, még kékesen fénylő, éjfekete hajam is csak különleges mélykék ragyogásában különbözött. Ez csak még inkább arra buzdított, hogy többet ne is kelljen ezzel szembesülnöm, és töröljem el a Föld színéről.

Nem tudom, hogyan, lehet, az istenes kimerültség és a kicsit ködös agyam volt a bűnös, de a harag sötét köde ellepte az agyam. Hirtelen ötlettől vezérelve – ami lehetett akár a színtiszta ösztön is – nekiugrottam. Először behúztam egyet a gyomrába, amin csak a szája rándult meg, ellenben hátraesett. Ráültem a hasára és egymás után adtam neki ököllel a pofonokat. Persze, mit is számított ez neki? Talán simogatásnak érezte… ki tudja?

Miután megunta, hogy ő csak fekszik én meg püfölöm, megragadta a két csuklóm és változtatott az állásom. Egy szempillantás sem kellett hozzá – mondjuk, ki kezdene el csak úgy pillogni, amikor épp megpróbálják a földbe döngölni? –, s én már a padlón feküdtem ő pedig felettem támasztotta magát. Próbáltam volna küzdeni, ámbár semmi esélyem sem volt vele szemben. Jól értette a módját ahhoz, hogyan tegyen teljesen mozdulatlanná, ugyanis teljes testével rám nehezedett. Csodás.

Rámorogtam, mire csak kajánul elmosolyodott.

-                  Igen szórakoztató vagy, tudod-e? Remélem a folytatás is legalább ennyire fog tetszeni. – csillantak meg szemei, mire rossz előérzetem támadt.

-                  Mire készülsz? – sandítottam rá összehúzott szemekkel. Szemeiben olyan fényt láttam, amivel csak egy kiéhezett perverz tudott volna vetekedni, bár kétlem, hogy ugyanarra gondolnának… hacsak nem őrült ez a vámpír. Ami, vegyük figyelembe, nem is volna olyannyira furcsa.

-                  Majd meglátod, szívem. – kuncogott fel olyan dallamosan és közlőn, hogy megfagyott a vér az ereimben.

Egész eddigi életemben csak egyetlen egy vámpír tudott belekóstolni a vérembe és annak következménye az ő halála és egy enyhe lelki törés lett a részemről. Ja, meg számos seb és csonttörés, de az csak mellékes volt a trauma mellett, ami a történések után következett. Egy hétig nem tudtam kijönni a szobámból, akkor is csak azért, mert a legjobb barátnőm lelket vert belém. Szó szerint.

Ha belegondolok, hogy most, teljesen kiszolgáltatva, itt fekszek egy vámpír alatt, az ájulás kerülgetett. A félelem határozottan és akadálytalanul áramlott végig testemen, kitágítva pupillám és reményveszett, eredménytelen tiltakozást kiváltva belőlem. De mindez mit sem zavarta őt. A véremben megnövekedett adrenalin csak jobban vonzotta.

Miként leereszkedett hozzám testünk teljesen összepréselődött. Éreztem minden egyes porcikáját az enyémeken és ennek hatására lélegzetem sűrűbbé és élesebbé vált. Már nem tudtam irányítani a tetteimet.

-                  Csak nem kezdesz megőrülni tőlem? – susogta csíntalanul a fülembe, majd jéghideg nyelvével akaratosan, mégis finoman végig simított fülkagylómon. Kirázott a fagyos iszonyat.

-                  Ne… - leheltem elkeseredetten. Meg voltam bizonyosodva róla, hogy már hetek óta nem ihatott, erre utalt, hogy annyira hideg volt. Ha ivott volna, minimum langyos lett volna – bármelyik testrésze.

-                  Dehogy nem. – nevetett, majd finoman elnyílt ajkait gyilkolni képes lassúággal húzta végig állam vonalán, jeges ösvényt hagyva maga után.

Hangom megremeget a vékony nyüszítés folytán, amiről még csak fogalmam sem volt, hogy belőlem eredt. Ő ezt csak bízató pontnak vette, miközben én szenvedtem.

Elérve az állkapcsom hegyét, felemelte száját és keményen, remegő ajkaimra tapadt. Már képtelen voltam bármit is tenni elenne és tehetetlenül álltam, hogy nyelve bejárja szájam minden egyes kis rejtekét.

A csók nem tartott hosszú ideig, valószínűleg nem bírta, hogyha nincs benne érzelem. Meglehet, csak kóstolgatott, egy dolog azonban biztos: bármi is az ok, ő csak játszott velem. Nem számított neki senki, talán még az se, ha ránk törik a cella ajtaját. Bár már korábban megbizonyosodtam róla, hogy a börtönben csak mi ketten vagyunk, mérhetetlen szégyen szivárgott be még fennmaradt öntudatomba, amit lassan felemésztett minden riadalmak legborzasztóbbika.

Áttért a nyakamra. Nem sietett, kiélvezve minden pillanatot kúszott le az említett testrészre, aminek egyetlen harapásával eldönthette, hogy élek-e még egy napot tovább is, vagy nem.

Megfeledkezve arról, hogy ellenállhatok még, elengedte az egyik kezem és hátra feszítette a fejem. Ha gondolt is volna rá, akkor is csak gyenge gyanakvásra telhetett volna, hiszen per pillanat semmire sem voltam képes. Szánalmas voltam. Amint ott feküdtem, és azt tehetett velem, amit csak akart. Jelen esetben a torkomon haladt végig kéjelegve, ízlel bőröm minden egyes négyzetcentiméterét. Az alatta dübörgő vér csak még nagyobb kísértésbe hozhatta, mert minden akarata ellenére vágyakozva morgott fel.

Ekkor megéreztem a combjaimnál egy kényelmetlenül nyomó érzést. Teljesen mozdulatlanná váltam (nem, mintha eddig olyan sokat mocorogtam volna). Egy teljesen másik gyanú fogalmazódott meg bennem, ami, kis híján, egészen kijózanított.

A vámpír, észlelve a változást, szabad karomat alám tűrte, majd mindent folytatott ott, ahol abba hagyta. Összes eddigi bénultságomat feledve rángatózni kezdtem, s ez feltehetőleg kifejezetten bosszantotta. Mérgesen felmorgott.

-          Ne! Ne! Bármit csak ezt ne! – sikítoztam magamból kifordulva.

Ügyet sem vetett rám. Heves mozdulttal ragadta meg a dekoltázsom nyakát és tépte le köldökömig rólam a fekete felsőt. Szeme birtoklón mért végig, majd megállapodott mellkasomon. Fogása váratlanul enyhébb lett, mozdulatai finomabbak. Fejét lágyan a szívem fölé simította és mélyen beszívta az illatom, majd áhítatva felsóhajtott. Én is ezt tettem, csak az én hangom megremegett és enyhén hisztérikusan csengett.

-                  Szóval bármit? – vándorolt keze testemen, s végül a jobb mellemen állapodott meg. Ennek hatására egész testemben megfeszültem, de felismertem, hogy most jött el az alkalom ahhoz, hogy itt vesszek, vagy csak pár liter vért hiányoljak ez után a kaland után.

-                  A-Attól függ neked mit jelent az a bármi… - nyögtem nagy nehezen.

-                  Szerinted mit jelent nekem? – nyalt végig gúnyosan mosolyogva másik domborulatom belső oldalán miközben a másikat elkezdte kiboncolni melltartómból. Testem persze reflexszerűen válaszolt érintéseire, melleim teljesen kemények lettek, bimbóim erőteljesen rajzolódtak ki a vékony anyag alól. Ez nekem csak pirulást, neki viszont örömöt szerzett. Hogy a fene essen bele…

-                  Nem vagyok gondolatolvasó. – nyögtem fel a mondta végére, ugyanis megtalálta a bejáratot a rugalmas anyag alá és nem vesztegette semmi mással az idejét.

-                  Hát az nagy kár… - tolta fel az anyagdarabot ezzel teljesen lemeztelenítve felsőtestem.

Belsőm sikítva tiltakozott jéghideg, mégis forrónak tetsző érintései ellen, de nem tudtam mit tenni ellenük. Hátam ívbe feszült, hasam teljesen hozzá préselődött. Gyenge próbálkozás volt lelökni magamról és még rossznak is minősült, ugyanis így átfogva hátam teljesen magához szorított. Türelmetlenül felnyögött, ahogy ágyékunk egymáshoz préselődött és ekkor tényleg elgondolkodtam azon, hogy meg kéne ölni magam.

-                  Kérlek… - csordult le egy könny az arcomon. Hirtelen abba hagyta tevékenykedését és felnézett rám. – Kérlek… fejezd be… - suttogtam a világ összes fájdalmával a hangomban. Legszívesebben zokogni lett volna kedvem, de már túl erőtlennek bizonyultam ahhoz, hogy ezt megtehessem.

Azonban ő, minden sejtésemmel ellentétben, csalódottan felsóhajtott és óvatosan letett a hideg kőre. Meglepődésemet csak megkönnyebbülésem tetézte, amikor leszállt rólam és felállt. Gyorsan felkaptam magamra felsőm maradékát, ami alig takart valamit testemből, de hatásosabb volt, mint a karjaimmal védeni magam kutató tekintete elől.

Összehúztam magam, lassan, s oldalamra fordulva folytattam csendes sírdogálásom.

Szánalmas vagyok. – gondoltam, azonban nem tudtam mit tenni ellene. A könnyeim nem álltak meg, bármennyire is szerettem volna, és a remegésem sem csillapodott, akármennyire is erőlködtem.

Derékig érő, egyenes hajam jótékonyan hullott fedetlen vállamra és hátamra, átlátszó fátyolként elfedve azokat. De ez nem tartott melegen. Emiatt – részben a félelemmel vegyes megkönnyebbüléstől, részben a hűvös levegőtől – reszkettem, akár lenge nyári szellő hatására a nyárfalevél.

Percekig nem történt semmi. Csak a könnyeim csöppenése és hangtalan csuklásaim változtatták meg néha a némaságot, s mozdulatlanságot. Aztán megéreztem egy puha, hűs anyagot rám hullani, ami védelmezve takart el a kíváncsi szem elől. Felnézve azonban csak egy elgyötört éjfekete szempárral találkoztam.

-                  Sajnálom. – suttogta a köd láthatatlan mozgásánál is halkabban, mégis meghallottam.

-                  Nem tudom azt mondani, hogy semmi baj. – feleltem eltorzult arccal. Szájának széle megrándult, fájdalom vonaglott keresztül tekintetén. Mindez nem tartott tovább pár pillanatnál. Felállt és elment.

Elment. Hát elment. – hanyatlottam vissza fáradtan. – Végre… nyugodj meg Lil, már elment. – zokogtam fel elkeseredetten.

Hüppögésem visszhangot vert az elhagyatott cella rideg falain, amiben csak én gyönyörködhettem, teljesen, egy szál magam. Már nem volt mellettem senki, akivel együtt csodálhattam volna őket, ezeket a felülmúlhatatlan, otromba, szürke, nyálkás falakat. Szerencsére már nincs. De ha ez ilyen jó jel, akkor miért érzem mégis, hogy valami hiányzik?