Cseresznye és citrom

-                  Uram, vendége érkezett! – nyitott be a szobába Igor.

-                  Kicsoda? – kérdeztem. Éppen egy könyvet olvastam, nem volt kedvem senkihez. Ne zavarjanak! Lehetne egy kis magánéletem is!

-                  Mis. Roselle Goune. – válaszolt alázatosan. Lassan már ettől is fel fog fordulni a gyomrom.

-                  Nem vagyok itthon! – fordultam vissza a könyvemhez jelezve, hogy inkább kergessék ki az udvarról, de én nem akarok látni még egy dámát, aki csak azért jött, hogy elcsábítson. Előbb megyek el egy bordélyházba, mint találkozni egy ilyennel.

-                  Értettem! – hajolt meg Igor és hangtalanul bezárta maga mögött az ajtót.

Felsóhajtottam. Leraktam a könyvet és felállva a kényelmes bőr foteléból kitekintettem az ablakon. Alkonyat. Tökéletes.

Kifordultam az egyik mellékajtón és a hall felé vettem az utam. Lekapkodtam a lábam a hosszú lépcsősorokon, majd leérve a szalonba léptem.

-                  Micheal, hozd a kabátom! – parancsoltam az éppen feltűnő fiúnak. – Későn érek haza, ne várjatok ma. – tájékoztattam Igort, a komornyikom, aki már eltávolította a zavaró tényezőt lakásomból.

-                  Értettem, uram! – felelt tisztelettudó főhajtással.

-                  Helyes! – vettem magamra a kabátom. Felvettem a kalapom és felkaptam a sétapálcámat, csak a küllem kedvéért.

Kiléptem az ajtón egyenesen Argelide lámpafényes utcáira. Lendületes léptekkel indultam meg a macskaköves úton. Kabátom lebegve suhogott mögöttem. Az este halk tücsökciripeléssel fogadott, de ahogy a város szíve felé közelítettem ez minden egyes lépéssel távolabb került tőlem. Átvette helyét a szél hideg simogatása és a cipők koppanása. A parkban szerelmes párocskák sétáltak ölelkezve.

Undorodva tekintettem egy rózsaszín ködben úszó nőt, aki pár pillanat alatt elfordult párjától, amint meglátott engem. Igen, nem tagadom, jóképű vagyok. Szálas termetemmel kitűnök férfitársaim közül, fekete, majd’ vállig érő hajam és barna szemem bizonyára igen vonzó a fiatal és egyéb korú hölgyek körében. Manapság én voltam a legjobb parti egész Argelide-ben. Ezzel tisztában voltam, mégsem bírtam a körülöttem legyeskedő, túlcicomázott, maszkot viselő úri hölgyeket, grófnék lányát, akik csak azért környékeztek meg, hogy a vagyonomban dúskálhassanak. Undorodtam tőlük.

Befordulva az egyik sarkon megpillantottam egy lányt, akit éppen bántalmazni akart egy utcamelléki bugris. A bántalmazott fél nem volt túl magas, így nem tudta megvédeni maghát, barna kontya rendezetlenül próbálta fenntartani a tökéletesség pár morzsáját, de kétségkívül ezt már elvesztette. Meglehet, nem bírom az ostoba kis libákat, akik körül repkedtek, de egy bajbajutott hölgyön kötelességem volt segíteni.

Nagy lépésekkel indultam meg a dulakodó páros felé és egy jól irányzott ütéssel kibillentettem a férfit az egyensúlyából és eszméletéből is. kábultan esett a földre. A kisasszony a hirtelen engedés hatására megkísérelt hátra esni, de ekkor közbeléptem én és gálánsan megtartottam a vállainál fogva. A halványkék ruha és dekoratív kalap nagyon jól illet porcelán bőréhez és tiszta zöld szemeihez.

-                  Hölgyem, jól van? – kérdeztem a felém forduló nőt, aki rám szegezte tekintetét, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy minek segítettem neki. – Nem sérült meg?

-                  Nem, dehogy, persze, hogy nem! – felelte azonnal mosolyogva dallamos hangján. Elmosolyodtam. Úgy döntöttem, hogy eltöltök vele egy kellemes estét, nem fogom futni hagyni. Túlságosan vonzott virágos mosolya és kisbárányhoz hasonlító jelleme.

-                  De még mindig sápadtnak tűnik. Kérem, engedje meg, hogy ma a vendégem lehessen! Igyon velem valamit! – ajánlottam fel karom, mire ravasz kis szeme megvillant. Magabiztosan elmosolyodott.

-                  Sajnálom, uram, de már régen haza kellett volna érnem. Engedelmével, távozom! – szegte fel fejét méltóságteljesen és épp elmenni készült mellettem, de én megragadtam karját és finomat visszarántottam magamhoz. Arca csak pár centire volt az enyémtől, ami látványosan zavarba hozta.

-                  Kérem, hölgyem, kíméljen meg a további kínos győzködéstől és ígérjen egy estét nekem! – suttogtam neki legcsábítóbb hangomon. Pirospozsgás arca zavartan pislogott fel rám, ami csak még inkább maga felé vonzott.

-                  De, uram, nekem… - kezdett volna bele, de ujjamat cseresznyeszínű ajkaira helyeztem.

-                  Kérem, hölgyem, ne kínozzon tovább! Tiszták a szándékaim! Nem tartozom az olyan söpredékek közé, mint aki itt hever mellettünk. – rimánkodtam neki, amibe bele is tört makacs dereka.

-                  Rendben, de csak egy italra! – hangjából mintha egy kis morcosságot véltem volna felfedezni, ami felkeltette érdeklődésem. A bárány külső mögött egy valódi, szilaj paripa lakozott.

A fogadóban elfogyasztott ital után rávettem, hogy sétáljon velem. Kellemes társaságnak bizonyult, miután megmutatta, hogy bármelyik férfit az asztal alá inna, ha adnék rá lehetőséget.

A fogadó után a parkba kötöttünk ki, egymással karöltve és csak körbe-körbe sétáltunk. Pontosan azt a szerepet játszottuk, amit az imént még én kritizáltam oly nagy ellenszenvvel.

-          És mondja, Mis. Helen, van már párja? Esetleg jegyben jár? – szegeztem neki hirtelen a kérdést, amit még én sem értettem, hogy honnan érkezett a késztetés arra, hogy kimondjam.

-          Nem, uram, szabad vagyok, mint a madár! – felelt egy kis kuncogás kíséretében. Az ital megártott egy kicsit…

-          Hát az meg hogy lehet? – fordultam felé nagy hévvel, amit csaknem elszédült, de még idejében vontam közel magamhoz és tartottam meg kipirult arcát. Fátyolosan nézett fel rám, mint aki nem érti, hogy mit is beszél valójában a másik. – Egy ilyen gyönyörű nőnek már régen jegyben kéne járnia! – borzadtam el.

-          Én mégsem teszem azt. – felelte kótyagos mosollyal. Ez az egy mosoly furcsa dolgokat indított el bennem, ami hatására egyszerre csak beszélni kezdtem.

-          Ez borzasztó! De hát akkor nincs, ki megvédje! Nem érzi elveszettnek magát? És védtelennek? Az előbb is megtámadták! Hát ki nem olyan bátor, aki nem kívánja megóvni hölgyemet? – hadartam egyszerre. Mis. Helen csak kuncogott rajtam.

-          Na, de uram! Az ilyen dolgokat nem illik egy nő fejéhez vágni! – ingatta meg előttem csinos kis ujját.

-          Sajnálom, hölgyem, ön kierőlteti belőlem!

-          Mégis mit, uram?

-          Az őszinteséget. Az érzelmeimet. A vágyaimat. – feleltem neki suttogva s csak ekkor tűnt fel, hogy jó ideje állunk már egy fa jótékony takarásában, bármi szem fénye elől. A tény, hogy senki sem láthat, merész gondolatokat indított meg elmémben, aminek csak az előttem álló nő vethetett gátat. – Kérem, ígérje meg, hogy még látni fogom magát!

-          De uram! Nem gondolja, hogy ilyen rövid ismeretség után ez…

-          Igen? Mi? – néztem mélyen a szemeibe.

-          Ez… - akadtak el szavai, amint arcom közelíteni kezdett felé. – Ez… - suttogta tehetetlenül számnak, majd gátat vetve a további szóáradatnak, ajkaimat puhán az övére szorítottam. Megízleltem a kívánatos kis vöröslő száját, kívülről befelé haladva. Cseresznye íze volt egy kevés, csiklandozó citrommal, ami játékos csípősséget kölcsönzött nekik.

Nem ellenkezett, sőt bátorított. Nyelvem megtalálta az övét és könnyű játékba kezdtek. Beletúrtam már alig álló hajába és kiszedtem az utamba álló, bosszantó kontytűt. Világosbarna haja selyemként hullt alá, kis kalapja leesett fejéről. Végigsimítottam rajta, miközben apró kezei a vállamra simultak és karjai a nyakam köré fonódtak.

Csókunkat végül én szakítottam meg, mindkettőnk sajnálatára. Ő csillogó szemekkel pihegett, én csalódottan sóhajtva néztem.

-                  Nem gondolja, hogy ez felettébb erkölcstelen és szemtelen tett volt? – kérdezte tőlem kipirulva. Csillogó szemei nem árulkodtak dühről, de minden kétséget kizárólag azt akart érezni, ehelyett valami más érzelmet keltettem benne.

-                  De. – értettem egyet vele. Helyeslően bólintott.

-                  Én is. – mondta. – Kérdésére felelve, megígérem! – mondta, majd elhúzódva tőlem felvette kalapját és belém karolt.

-                  Ha megengedi, hazakísérem. – mosolyogtam le rá.

-                  Megengedem. – nézett fel szemeimbe boldog mosollyal ajkain.

Így megtudtam, hogy hol lakik, ki a családja és mi a rangja. Nem volt annyira kétségbeejtő, bár nem volt olyan rangos, mit én, ez egyáltalán nem érdekelt. Már csak a következő alkalmat vártam, amit újra vele tölthetek.

-                  Uram, milyen desszertet rendeljek az ebédre? – kérdezte Igor reggelt, miközben nyakkendőmet kötöttem. Mélyen elgondolkodtam. Ma vártuk vacsorára Helent és családját. Egy hónapi ismeretség után ezt egyszerű természetességgel megtehettem. De vajon mi lenne az ideális desszert? Aztán támadt egy ötletem.

-                  Mindegy. Azt alkot a szakács, amit akar, de legyen dekoratív és ehető! – adtam ki az utasítást mosolyogva.

-                  De uram! Legalább azt mondja meg, hogy milyen íze legyen! – méltatlankodott Poeumpey. Kitekintettem az ablakon és így fejeztem be nyakkendőmön az utolsó simításokat. Nosztalgikus mosoly ült ki arcomra.

-                  Cseresznye és citrom.

Elnézést a késedelem miatt, de valami oknál fogva nem tudtam beilleszteni :S
Remélem nem sikerült nagyon rosszra >///<
Ha tetszett, ha nem kérlek, írjatok kemmentet! Előre is küöszönöm :)