Egy
rózsa naplója
Egyszer kaptam rózsát
az életemben. Azaz egy rózsát, amit csakis érdekből adtak a kezembe, méghozzá a
saját kertünkből. A pontos helyét meg tudom mondani, hogy honnan szakajtotta le
azt a drága vadrózsát. Csukott szemmel ki tudnám választani a sérült ágat. Már
hogyne tudnám… hisz’ az volt az első és egyetlen, kedvenc virágunk a
kiskertemben, akit nem őriztünk eléggé…
Réges-rég, Imgaril
városában élt egy hatalmas, nemes család. Az úrnő és az úr tekintélyes családból
származtak. Első kisfiukat ehhez méltón nevelték, így belőle pöffeszkedő,
dölyfös úrfi vált. Mivel az örökösödés joga egyértelmű volt, a második és
harmadik gyerekükkel mit sem törődtek. Főleg, hogy a másodszülött kisfiú és a
harmadikként született kislány pajkos volt és vidám. A szülők nem törődtek
velük, nevelőnőt is csak a mód miatt fogadtak fel. Így a két gyermek csak
egymásnak élt. Egészen az elválásuk napjáig…
Ugyanebben a városban
élt a király kertésze, aki saját részéről is hatalmas virágoskertet tartott
fenn. Nagyszerű munkája volt, egészen addig, míg meg nem érkezett egy ifjú, aki
gyönyörűséges rózsákat hozott magával. Amikor a király megpillantotta őket, nem
volt többé szüksége az egyszerű kertészre, elbocsátotta magától. Amint ezt az
egyik nemes család úrnője meghallotta, azonmód felfogadta magához. Én akkor még
csak babakoromban lehettem. Így kerültem be a kisasszonyka ablaka alatti
kiskertbe, ami csekély kis mása volt a ház előtt elterülő, sok száz nemes
virággal beültetett „veteményesnek”. Ezt is csak az öreg kertész mesélte nekem.
A kisasszony nagyon
sokat járt le hozzám a bátyjával, akik elválaszthatatlanok voltak. Mivel én
voltam az egyetlen kis bokor a néhány négyzetméteres virágföldben, így csak
engem gondoztak. Óvatos, kedveskedő ápolásuk eredményeképp csodálatos
rózsabokor vált belőlem. Nem állhatták meg, hogy ne kerítsenek körém sövényt,
ami megvéd az anyjuk és apjuk féltékeny szemeitől. Ennek alkalmával nemesített
virágok magvait is magukkal hozták. Mivel én csak egy egyszerű kis vadrózsabokor
voltam, így a többi gyönyörű virág, mondhatni, ujjal mutogatott rám – én
foglaltam el a kert közepét így nem volt nehéz
megtalálnia a szemnek. Ezért is gyűlölt annyira a többi virág.
Attól a pillanattól
kezdve, hogy nem én voltam az egyedüli virág a rózsakertben, a kisasszony és az
úrfi alig törődött velem. Néha reggel, néha este meglocsoltak, de többet nem is
foglalkoztak velem. Megmetszeni sem volt idejük, annyira lefoglalta őket a sok
szép, új virág. Az elhanyagolás végett, a törődés hiánya miatt, lassan-lassan,
elkezdtem sorvadni. Először mit sem láttak ebből, de én belül éreztem, hogy a
szeretet egyre csak kiáramlik belőlem és elhagy az erőm.
-
Egy virágnak nagyon sok szeretetre van szüksége ahhoz, hogy szép
nagyra nőjön és gyönyörűvé váljon! Ezért gondosan kell ápolni őket és éreztetni
velük a szeretetünket! Ha kell még beszélhettek is hozzá… - oktatta az öreg
kertész és a fia a kisasszonyt és az úrfit, még amikor ajándékként a kertjükbe
ültettek engem.
-
Értettük! – mondták egyszerre.
A szeretet… túl
múlandó dolog ahhoz, hogy egy virág örökké éljen. Imgaril, a virágok városa…
ahol örökké nyár van… ahol csak akkor változik rosszá az idő, csak akkor fordul
el a föld a naptól, ha egy növény meghal.
Csak akkor vették
észre, hogy haldoklok, amikor már nem tudtak semmit sem tenni értem. Ekkor
történt meg, hogy az öreg kertész elhunyt és egy kikent piperkőc leszakította a
még megmaradt egyetlen virágomat. Miután mindenki hátat fordított és beléptek
az ajtón, meghaltam. Csak annyi időm maradt, hogy lássam, amint a ficsúr
felajánlja a legszebb, utolsó virágomat a kisasszonynak, hogy megkérje a kezét.
Ő kitépte a kezéből a virágot, pofon vágta az illetőt és az ablakhoz szaladt.
De már csak fekete, elszáradt hamvaimat láthatta az üvegen keresztül.
Aznap, amikor a
rózsám elhunyt, minden szürkévé vált. Láthattam az utolsó éveit, amiket átélt a
kertemben. Először csepegni kezdett az eső, majd felhőszakadás volt. Később
mindez elállt, s a hó hullani kezdett. A hideg megfagyasztotta az esőt, persze
mindez a többi virágnak nem ártott. Annyi hó esett, hogy végül a jeget
eltakarta. Majd késő este, egy csapásra mindennek vége szakadt. A Hold és a
csillagok tündökölve ragyogtak még egy utolsó pillanatig, majd sűrű köd szállt
fel, hogy nem lehetett semmit sem látni. Az emberek egész nap és másnap csak
azt suttogták: „Milyen szörnyű sorsa lehetett ennek a virágnak! Szörnyen
viselkedhetett vele a gazdája! Biztos még gondozni sem gondozta!”
Csak akkor jöttem rá,
hogy mennyire elhanyagoltam a legdrágább kincsemet, sok, felesleges új bizsu
miatt. Akkor döbbentem rá, hogy ostobán elvesztettem a legdrágább kincsemet. S
végül, még a legvégső pillanataiban sem, még akkor is szeretett engem… az én
drága, első, kedvenc, vadrózsám…
NyáusziaVikim:3(nem érdekel, hogy Lizzy nekem Viki maradsz az én kicsi Pikwikteám >3<)(bááár nem is szeretem a pikwik teát de nem baj téged igen xD)
VálaszTörlésMost ha nem bánod(ha bánod akkor is x3) kicsit kritizálni foglak de csak építő jelleggel.
Azok a naaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaagy távok egyszerűen idegesítettek >< meg a gorsz nézertváltás... a nézetváltással nincs baj csak ekkora távoknál nem lehet észrevenni mikor váltasz....ennyi bajom van vele meg a szóismétlés meg ööö még volt valami de mösönön úgyis elmondtam xD Látszik, hogy este írtad és nincs bétázva, de sebaj ^^
Nekem am tetszett ezektől eltekintve ^^
Pusszant Lollipopp
Remélem így már jobban néz ki ^^
VálaszTörlés