Gyenge idegzetűeknek jó része nem ajánlott... sorry x$

Egy lehetséges történet

Csontjaim beleroppantak az esésbe.

Nem láttam senkit. Körül néztem, de megint csak az ütést éreztem. A bordáim hátborzongató reccsenéssel adták meg magukat a beléjük robbanó lábnak. Kis nyüsszentés hagyta el ajkaim, ami miatt nagyon szégyelltem magam, de már nem tudtam ellene tenni és visszaszívni sem.

Megmerészeltem felemelkedni, ellenben a balról érkező ütés ezt nem így gondolta, és öt méterrel megint arrébb dobott. Kiterülve feküdtem pár pillanatig a földön, majd a jobb fülemnél halk suttogás lehelt rám kínzó hidegrázásokat.

-  Hiába is próbálsz harcolni elenem , ma úgy is minden el fog dőlni! – sziszegte szenvedélyesen.

-  Attól még próbálkozok! – feleltem gúnyosan mosolyogva, amire csak egy szúrást kaptam a bordáim közé.

Nem volt nála fegyver, mégis úgy éreztem, hogy menten átszakad a bőröm és hidegen égető ezüsttel ötvözött tőr simítja végig izmaimat. Szinte már vártam, hogy meghalljam a kis, pattanó hangot, de csak egy alapos köhögő rohamot kaptam válaszul a csontjaimból kiemelkedő két ujjra. Az orromból és szájamból szivárgó vért csak gyarapította a szememben elpattant vérerek kicsorgó patakjai. Így teljesen olyan volt, mintha sírnék, csak könnyek helyet málnaszörp húzott volna függőleges csíkokat arcomon

A hasamra fordultam és megkíséreltem feltolni magam. Az oldalamban máris megéreztem a nagy erővel érkező sípcsontot, ami egy kicsit megdobott. De nem hanyatlottam vissza a rideg földre. Bár szemeim kitágultak és kapkodtam a levegőt, megfeszítettem minden izmom és gyorsan felálltam, mielőtt még egy újabb rúgás érhetne. Azonban mire felemelkedtem, ellenfelem már nem volt sehol.

Hallgatózni kezdtem, hogy vajon melyik irányból fog legközelebb megkörnyékezni, s kisvártatva meg is hallottam jobb oldalam felől. Felkészültem, hogy elfordulok és hárítom támadását, de túl gyors volt.

Csak annyit vettem észre az egész folyamatból, hogy valami hideg és keskeny siklik végig a fülcsatornámban és egy pattanás kíséretében fájdalom töltötte el egész jobb oldali fejem. Ordítva kaptam a fülemhez a kezem, amiből most patakokban ömlött a vér (már a normálishoz képest). Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az előbb lyukasztotta ki a dobhártyámat egy tűvel, ami hegye szemkápráztatóan csillogott a vértől beszíneződött ezüsttől.

Elfojtottam a hangomat, és ajkaimra csúsztattam szabad tenyerem, nehogy megint felkiáltsak.

-  Nos, hogy tetszik, amikor fél fülre süket vagy? – vigyorgott rám önelégülten, mire csak egy dühös morgás szakadt le fogaimról. Persze, (szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, nem tudom) ezt alig hallhatta a kezemtől.

-  Mesés érzés. – kuncogtam, majd leemeltem a fejemről mindkét kezem. Ugyanolyan véresek voltak: az egyik a fülemtől, a másik a számtól.

-  Remélem azért nincs harag… - indult meg újra felém. Bal kezem a hátamra csúszott és megmarkoltam a felsőm alá rögzített tőr markolatát.

-  Persze, hogy nincs harag. – suttogtam gyűlölettel.

-  Akkor minden rendben. Remélem, békében eltemethetlek! – vigyorgott le rám ádáz mosollyal.

-  Remélem. – akadt fenn a szemem. Megéreztem a mellkasomat feszítő tőrt, amit drága ellenségem dobott nekem egy pár méteres távolságból, hálás köszönet érte... viszont nem szakította fel semmilyen létfontosabb szervem felületét.

Hagytam, hogy minél közelebb érhessen hozzám, majd leszakítva hátamról a mini kis tőrt, beledöftem a gyomrába. Szeme se rebbent. Ajkam széle akaratlanul is felfelé görbült. Ugyanekkor a nemrég még fülemben járt tű az oldalamba fúródott. Fájt, és nem is bírtam ugyanolyan szótlanul, akár ő. Hiszen én csak striga ősökkel rendelkező ember voltam, nem úgy, mint ő.

Felnyögtem, de tartottam magam. Tőrömet kilencven fokkal elforgattam és felfelé rántottam. Erre a mozdulatra leolvadt a mosoly az arcáról és kezdett komolyan venni. Kihúzva a zsigereibe szúrtam, szeme kikerekedett és megrándultak arcizmai.

Begörnyedt, amint megtaláltam egyre gyorsabban zakatoló szívét. Nem szúrtam bele, csak szimplán kimetszettem a helyéről az ütemtelenül dobogó szervet. Kezemben a még rángatózó szívvel figyeltem a gazdáját, aki összerogyott és háttal elterült a meddő földön.

-  Remélem, nyugalomra fogsz lelni. – guggoltam le a férfi feje mellé és húztam szemhéjait nyugtató álomra. Zöld szemei még rámeredtek valamire a távolban, majd kihűltek és élettelenné váltak. Nem, mintha eddig több élet ragyogott volna bennük, mint a szokásos újra feltámadt íriszek bűzhödt kavargása.

A tűvel, ami még mindig az oldalamból állt ki, valahonnan kerítve egy cérnát, összevarrtam a bőrét a hasürege fölött. Majd amikor elviszem a táborba, pont azt fogom nézni egész úton, hogy a zsigerei hogyan mozognak és térnek végleges dermedésbe. Na, persze, majd legborzasztóbb álmaimban…

Miután ezzel végeztem, tűrhető magasságig széttéptem a ruhámat és bekötöztem az életveszélyes, vagy egyéb jelzőkkel ellátható sérüléseim, majd elindultam a tábor irányába, ahonnan nemrég szöktem el. A hátamra cibáltam a rothadó testet, majd, félig magamon cipelve, félig utánam húzva, elindultam a táborba.

Út közben csak egyre rosszabbá vált az én és hullám állapota is, de, mint gondoltam, napkeltére visszatértem a szálláshelyre. A sátoroktól biztonságos távolságba leraktam a testet a hátamról, majd bevonszoltam magam társaim közé, akik hónom alatt támogattak be az orvosi sátorba. Miután bejutottam, Dr. Salline leparancsolt az ágyra, ami körül különböző, boncoláshoz, vagy épp összetákoláshoz szükséges kések, speciális tűk voltak szép rendben elhelyezve, tökéletesen lefertőtlenítve.

-  Mindenek előtt összevarrom a dobhártyád. Nem vészes a sérülés, még megmenthető. – közölte velem altatóval, vagy egyéb bénító injekcióval a kezében.

-  Rendben. – sóhajtottam, majd hagytam, hogy beadja nekem az oldatot, amit a fecskendő tartalmazott.

A sérült füljáratomba óvatosan vattát és még egyéb olyan anyagokat nyomott, amik elzárják a külső hangokat. Miután elbíbelődött a fülemmel, bekötötte a szemem és a füleimet is. Így teljesen olyan volt, mintha lebénultam volna, nem látnék és nem is hallanék, de még ébren lennék. Talán még el is aludhattam párszor.

Érzékeltem, amint az oldalaimnál és mellkasomnál motoz. A tű újra és újra átszúrta a bőröm és összehúzta a szétnyílt részeket. Néha végig simított a nyakamon, amitől kicsit elpirultam (persze, amikor szinte levetkőztetett, hogy összevarrja a mellkasom, nem történt az arcom színével semmi…).

Majd amikor mindennel kész volt, erős karjai alám nyúltak és felemeltek. A Nap sugarai ráestek arcomra. Csiklandozva futottak át ajkaimon és testem fedetlen részein, majd újból sötétség fogadott és kemény ágyam nyomta meg hátamat. Egy szúrás lyukasztotta át a bal karhajlatom, majd a „szuri” tartalma folytán két perccel később álomba szenderültem.

Pár óra múlva felébredtem.

Eszembe jutott, hogy még el kell temetnem szerencsétlenül járt vámpírom, így felültem az ágyon. Bár először azt hittem, hogy vissza fogok esni, ugyanis a fájdalomcsillapító hatása elmúlt és a jobb fülemtől kezdve a vádlimig mindenem egyszerre sajgott fel, mégsem zuhantam vissza, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a rám zúduló kín áradatot, önkéntelenül is felkiáltottam.

Nem hallottam semmit, csak a megütő huzatot és azt követő szélrohamot, mely betört a sátramba és megfogva vállaim visszatolt az ágyra. Gondolom Eric egyből megfejtette, hogy vagy leszedi a szememről a kötést, vagy vakon fogok elindulni. Így inkább elkezdte lebontani.

Mialatt ő a fejemmel vacakolt én csöndben maradtam, és lehunytam a szemem. Majd az utolsó réteg anyag is lekerült a szemhéjamról én viszont még mindig nem nyitottam fel szemeim. Talán ez volt az oka annak, hogy Eric, annak érdekében, hogy megtudja, tényleg felébredtem-e (ugyanis képes vagyok egy perc leforgása alatt is visszaaludni), végigsimított szemhéjamon. Ekkor felpattantak a pilláim és megláttam az ágyam szélén ülő, szemüveges, szőke férfit. Márvány zöld-szürke szemei arcomat pásztázták, s amint arra jutottak, hogy nincsenek nagyobb fájdalmaim nagyot sóhajtva levette szemüvegét és letette a komódra.

-  Tudod, nagyon megijesztettél minket. – támasztotta ki magát két oldalamon. – Én pedig keveset mondok azzal, hogy a halálba aggódtam magam. – folytatta haragosnak szánt tekintettel, de ennek elvette élét annak kedves csillogása. Némán néztem fel rá, bűnbánó arckifejezéssel. Mármint... az akart lenni, de hogy ebből mi is látszódott... – Rossz kislány voltál. Ezért büntetés jár. – hajolt hozzám egyre közelebb. Elmosolyodtam.

-  Pontosan tudom. De általában ezért csinálom. – feleltem ajkainak, majd végleg elnémultam. Jobban mondva elnémított.

Ajkai rátaláltak az enyémre és kedvesen kérték, hogy üdvözöljem újra itthon. Készséggel tettem eleget ki nem mondott kérésének. Ez elég bátorítás volt neki ahhoz, hogy könyökére támaszkodjon, és ne távolodjon el tőlem hosszú percekig.

Ha nem hallja meg (ugyanis az én fülem még eléggé használhatatlan volt nagy távolságokból származó érzékelésre), hogy közelednek a sátorhoz, akkor bizonyára ez nem változott volna még jó sok ideig.

Hirtelen vált el tőlem és egyenesedett fel, gyorsan elsimítva kusza hajának egy-két szálát és felkapta szemüvegét. Felkuncogtam igyekezetén, de rá kellett jönnöm, hogy a szemüveg kivételével én is ugyanígy cselekedtem.

A belépő harcos az egyik barátom volt, aki – mint később kiderült –, beteglátogatásra jött. Fogadtam jókívánságait és aggodalmát, majd elmondtam, hogy a táboron kívül hagytam egy holttestet és muszáj vagyok menni, hogy eltemessem. Ők megértően utamra engedtek.

Kifelé haladva sokaknak köszöntem, de nem álltam meg különösebben sok időre beszélgetni velük. Minél előbb nyugalomba akartam helyezni a testet, még akkor is, hogyha valójában gyűlöltem tetőtől talpig. Minden egyes lénnyel így tettem, akit megöltem. Ez egy amolyan szokás volt. Hittem benne, hogy bárki is volt előző életében, vagy abban az életében az egyén, amit én oltottam ki, joga van tisztességesen nyugalomba térni. Nem, mintha olyan sokan lettek volna az „örök álomba” taszítottak közül eddig. Ezért is nem tudtam még meggyűlölni ezt a szokást.

Amint kiértem és megpillantottam a testet, gondolatban bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen sokáig várattam, majd megfogtam és áthurcoltam a tábortemetőbe. Bár ide csak az elesett harcosokat temettük, így nem sokkal távolabb kívántam elásni vámpírom.

Egy kihalt részen, tisztes távolságban a sírkövektől, keresztektől, vagy egyéb ilyenektől, elkezdtem ásni. A föld nem volt a leglazább szerkezetű, így egy óra is beletelt, mire kiástam a másfél méter mélységű gödröt. Ez alatt az idő alatt a sebeim rettentően fájtak, ez is közre játszott az egy órás földdel való ütközet idejéhez. Rendesen lelassítottak, de végül elkészültem a veremmel, aminek az aljára puha leveleket tettem. Ha már nem lesz koporsója, legalább puhán feküdjön.

Kimásztam a gödörből és megragadtam a holttestet. Közelebb taszítottam a gödörhöz, majd újra beleugrottam és először a karjánál, majd egész testével húztam be a sírhelyébe. Nehéz volt megtartani és puhán rátenni a levelekre, ugyanis a sebeim már a felszakadás szélén álltak. De már nem tudtam foglalkozni velük, mivel ennyi idő alatt megszoktam, hogy fájnak, így nem is kerítettem nagy figyelmet nekik.

Leguggoltam a mostanra nyugodt arcú vámpír mellé, s a magammal hozott ollóval elvágtam a cérnákat. Nem szabad kényelmetlenül éreznie magát, ha már egyszer eltemetem. Bár nem volt a legkellemesebb dolog, ugyanis amint elvágtam a tartó zsinegeket, a bőre megint szétnyílt és teljes panorámával, nappali fénynél is betekintést nyerhettem a rothadó belső szervek látványára és folyamatára. Ez egy vámpírnál érdekes módon elég gyorsan szokott történni… de vajon miért?

Felegyenesedtem, majd végig tekintettem rajta. Megigazítottam itt-ott a ruháit és kezeit ráfektettem a mellkasára.

-  Elegánsan kell az Úr színe elé állni! – mondtam ki akaratlanul is hangosan. Elég ironikus lehetett látni, amint én, egy ellenség, szedem rendbe az áldozatomat és még tanácsokkal is látom el a másvilágot illetően. De hát mit tehetnék? Ilyen vagyok.

Bár néha vártam, hogy egyszer csak felszólal és visszavág valamivel, de szerencsétlen csak némán tűrte tevékenykedésem.

Miután elkészültem, megint csak kimásztam a gödörből és beástam. Ez persze már könnyebben ment. Miután mindennel elkészültem tettem egy virágot a kis dombra, ami lehet, hogy pofátlan dolog volt, és tanúbizonyságot tettem önzőségemről, mégis, úgy gondoltam, hogy ennyit érdemel azok után, hogy kioltottam bűnös életét, melyet nem önakaratából nyert.

Felsóhajtottam, majd hátat fordítva a sírnak vissza indultam.

Igen, tudom. A lelkem velejéig romlott és nem számít nekem a jó vagy a rossz. Nem érdekelnek más érzései és még csak azzal sem törődök, hogy mások mit gondolnak rólam. A saját önzőségemnek élek. De tudom, hogy életben kell maradnom. Mert sokan számítanak rám és vannak, akiknek fontos szerepet töltök be az életükben. Bár ez gyenge mentség a tetteimnek enyhítésére, én mégsem akarom őket boldogtalanná tenni. Ha ez megtörténne, akkor sértené a büszkeségem és az önzőségemet is.

Anne Mariette Barbara 3166 nyarán, az első cseresznyefák virágzásával távozott a világról 129 évesen. A fent elmesélt esemény után egy évvel kilépett a harcosok közül és összeházasodott Eric Sanile-el, akivel egyidejűleg hunytak el. Életét férjének és gyermekeiknek szentelte. 95 évig állt a háborúk és harcok elleni reform csapat egyik legfontosabb tagjainak listáján, akik tagságukkal egyidejűleg az Ország Moráljának Veszélyeztetői listán is szerepeltek. Amíg élt, hallatta hangját és hirdette az önzetlenséget és a jobb élet szabályait. A történelemkönyvek a Harcos Jótevő-ként jegyezték le, s így élt a későbbi korok emlékezetében, a bolíviai angol nő, aki országa és a világ megváltásáért küzdött. Kilenc gyermekéből hatan folytatták tevékenységét, s összes gyermekét feljegyezte a történelemírás, mint nagyszerű, sikeres leszármazottakat, akik a nép javát szolgálták.