Első kis szösszenet...

Egy rózsa naplója

Egyszer kaptam rózsát az életemben. Azaz egy rózsát, amit csakis érdekből adtak a kezembe, méghozzá a saját kertünkből. A pontos helyét meg tudom mondani, hogy honnan szakajtotta le azt a drága vadrózsát. Csukott szemmel ki tudnám választani a sérült ágat. Már hogyne tudnám… hisz’ az volt az első és egyetlen, kedvenc virágunk a kiskertemben, akit nem őriztünk eléggé…

Réges-rég, Imgaril városában élt egy hatalmas, nemes család. Az úrnő és az úr tekintélyes családból származtak. Első kisfiukat ehhez méltón nevelték, így belőle pöffeszkedő, dölyfös úrfi vált. Mivel az örökösödés joga egyértelmű volt, a második és harmadik gyerekükkel mit sem törődtek. Főleg, hogy a másodszülött kisfiú és a harmadikként született kislány pajkos volt és vidám. A szülők nem törődtek velük, nevelőnőt is csak a mód miatt fogadtak fel. Így a két gyermek csak egymásnak élt. Egészen az elválásuk napjáig…

Ugyanebben a városban élt a király kertésze, aki saját részéről is hatalmas virágoskertet tartott fenn. Nagyszerű munkája volt, egészen addig, míg meg nem érkezett egy ifjú, aki gyönyörűséges rózsákat hozott magával. Amikor a király megpillantotta őket, nem volt többé szüksége az egyszerű kertészre, elbocsátotta magától. Amint ezt az egyik nemes család úrnője meghallotta, azonmód felfogadta magához. Én akkor még csak babakoromban lehettem. Így kerültem be a kisasszonyka ablaka alatti kiskertbe, ami csekély kis mása volt a ház előtt elterülő, sok száz nemes virággal beültetett „veteményesnek”. Ezt is csak az öreg kertész mesélte nekem.

A kisasszony nagyon sokat járt le hozzám a bátyjával, akik elválaszthatatlanok voltak. Mivel én voltam az egyetlen kis bokor a néhány négyzetméteres virágföldben, így csak engem gondoztak. Óvatos, kedveskedő ápolásuk eredményeképp csodálatos rózsabokor vált belőlem. Nem állhatták meg, hogy ne kerítsenek körém sövényt, ami megvéd az anyjuk és apjuk féltékeny szemeitől. Ennek alkalmával nemesített virágok magvait is magukkal hozták. Mivel én csak egy egyszerű kis vadrózsabokor voltam, így a többi gyönyörű virág, mondhatni, ujjal mutogatott rám – én foglaltam el a kert közepét így nem volt nehéz  megtalálnia a szemnek. Ezért is gyűlölt annyira a többi virág.

Attól a pillanattól kezdve, hogy nem én voltam az egyedüli virág a rózsakertben, a kisasszony és az úrfi alig törődött velem. Néha reggel, néha este meglocsoltak, de többet nem is foglalkoztak velem. Megmetszeni sem volt idejük, annyira lefoglalta őket a sok szép, új virág. Az elhanyagolás végett, a törődés hiánya miatt, lassan-lassan, elkezdtem sorvadni. Először mit sem láttak ebből, de én belül éreztem, hogy a szeretet egyre csak kiáramlik belőlem és elhagy az erőm.

-                 Egy virágnak nagyon sok szeretetre van szüksége ahhoz, hogy szép nagyra nőjön és gyönyörűvé váljon! Ezért gondosan kell ápolni őket és éreztetni velük a szeretetünket! Ha kell még beszélhettek is hozzá… - oktatta az öreg kertész és a fia a kisasszonyt és az úrfit, még amikor ajándékként a kertjükbe ültettek engem.

-                 Értettük! – mondták egyszerre.

A szeretet… túl múlandó dolog ahhoz, hogy egy virág örökké éljen. Imgaril, a virágok városa… ahol örökké nyár van… ahol csak akkor változik rosszá az idő, csak akkor fordul el a föld a naptól, ha egy növény meghal.

Csak akkor vették észre, hogy haldoklok, amikor már nem tudtak semmit sem tenni értem. Ekkor történt meg, hogy az öreg kertész elhunyt és egy kikent piperkőc leszakította a még megmaradt egyetlen virágomat. Miután mindenki hátat fordított és beléptek az ajtón, meghaltam. Csak annyi időm maradt, hogy lássam, amint a ficsúr felajánlja a legszebb, utolsó virágomat a kisasszonynak, hogy megkérje a kezét. Ő kitépte a kezéből a virágot, pofon vágta az illetőt és az ablakhoz szaladt. De már csak fekete, elszáradt hamvaimat láthatta az üvegen keresztül.

Aznap, amikor a rózsám elhunyt, minden szürkévé vált. Láthattam az utolsó éveit, amiket átélt a kertemben. Először csepegni kezdett az eső, majd felhőszakadás volt. Később mindez elállt, s a hó hullani kezdett. A hideg megfagyasztotta az esőt, persze mindez a többi virágnak nem ártott. Annyi hó esett, hogy végül a jeget eltakarta. Majd késő este, egy csapásra mindennek vége szakadt. A Hold és a csillagok tündökölve ragyogtak még egy utolsó pillanatig, majd sűrű köd szállt fel, hogy nem lehetett semmit sem látni. Az emberek egész nap és másnap csak azt suttogták: „Milyen szörnyű sorsa lehetett ennek a virágnak! Szörnyen viselkedhetett vele a gazdája! Biztos még gondozni sem gondozta!”

Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire elhanyagoltam a legdrágább kincsemet, sok, felesleges új bizsu miatt. Akkor döbbentem rá, hogy ostobán elvesztettem a legdrágább kincsemet. S végül, még a legvégső pillanataiban sem, még akkor is szeretett engem… az én drága, első, kedvenc, vadrózsám…