Éjszaka/III.

Fénytelen éjjel

 

És úgy tűnt tengernyi kérdéseimre a válaszok sokat váratnak magukra.

Azonban egyvalami kiderült. A barna szemű „szörnynek” az régebben emlegetett öccse az őt tökéletes mása – éppen csak a szemük színe különbözik. Na meg persze teljes jellemükben eltérnek egymástól: míg a „szörny” általában nyugodt, gúnyolódva kedves, addig drága öccse forrófejű és meg van a maga vakmerő személyisége. A két testvér Ég és Föld, mégis, úgy néznek ki, mint két, egymás után legyártott baba: még a bőrük árnyalat sem változott sokban. Persze, mondom ezt én, aki kettejüknek még a hajszálszínében is kritikát talál…

És mindezt mesélem én, aki eleddig még sosem alkotott kritikát senkiről. Komolyan mondom, mindenestül kifordultam magamból. Miért? Hát az egy igen érdekes történet…

Nem csak egyik pillanatról a másikra történt meg ez a változás, inkább mondanám egy hét eredményének. Hát igen, már egy hete hiányzok a suliból… kinek is? Mindegy is kinek. Gondolkodok rajta, mintha annyira hiányozna az intézmény… na, persze! De most nem is ez a lényeg.

Az egész egy – viszonylag – csöndes, elrabolt estémen kezdődött. Valójában ez volt az első itteni estém, amikor eszméletemnél is voltam. Egy kicsit feszéjezve éreztem magam, de ami a legjobban zavart az a bennem uralkodó nyugtalanság volt. Eddig még sosem éreztem ennyire idegesnek magam, ahogy megláttam az alkony első előjeleit. Egészen idáig megkönnyebbüléssel töltött el, amikor láttam, hogy nemsokára nyugodtan sétálhatok az én világomban. A világomban, amit a Hold termékeny úrnője csak nekem teremtett, hogy hideg fejjel közlekedhessek benne. De ezúttal nem vártam annyira a sötét eljövetelét, mint azelőtt. Miért? A válasz egészen egyszerű.

Tudtam, hogy aznap este is be fog jönni hozzám. Hogy honnan, nem tudom, csak egyszerű női megérzés. Bár ezen kívül is minden okom megvolt feltételezni, hogy nem fogja kihagyni az alkalmat arra, hogy újból ”meglátogasson” a saját szobájában. És végül igazam is lett.

Olyan kilenc óra körül, a barna szemű „szörny” halkan lopakodva nyitott be hozzám. Először észre sem vette, hogy nem alszok. Egy hang nélkül settenkedett oda az ágyhoz, de amikor éreztem, hogy mögöttem az ágy besüpped, megfordultam, igaz, nem minden fájdalom nélkül. Ő ekkor meglepve állt meg a mozdulatban – térde félig az ágyon, fél kezével az ágyat nyomta, másikkal a fekvőhely oszlopába kapaszkodott.

-                  Jó estét, Pillangó! – a furcsa hangnem most sem kerülte el a figyelmem, azonban nem szóltam semmit. Csak kutatva méregettem. – Nem tudtam, hogy még ébren vagy. Mondd csak, te nem szoktál éjszak aludni? – ráncolta viccelődve a szemöldökét én viszont kifejezéstelen arccal figyeltem. Jobb esetben minimum elmosolyodok rajta, de most valahogy ez nem sikerült.

-                  Neked is. Nem, nem szoktam. – rendült meg az ajkam széle egy kicsit, de elegendő erő volt bennem ahhoz, hogy visszatartsam. – Mondd csak, mióta vagyok már nálatok? Úgy értem, nem emlékszem, hogy melyik nap rabolt el a drága öcséd. – fejtettem ki szélesebben egy enyhe kis keserűséggel a hangomban.

-                  Négy napig feküdtél eszméletlenül. – ült le félig törökülésben, bal lábát lógatva, az ágy szélére. Szívesen lelöktem volna, élvezettel hallgatva a fájdalmas eredményt, de fékeztem a vágyaimat.

-                  Hm. – feleltem tömören, mire ő csak fél karjára ereszkedve egy hatalmas párnára dőlt, miközben végig a szemembe nézett. Gyanakvóan követtem a lassú mozdulatot.

„Álnok hazudozó.” – fogalmazódott meg bennem a durcás gondolat. Bár lehet, ezt is csak azért találtam ki, hogy legyen mivel távol tartanom magam tőle. Ugyanis, mint későbben kiderült, ez eléggé nehezen ment nekem.

-                  Ugye nem akarsz megint velem aludni? Csak mert akkor miszlikbe szaggatlak. – kijelentésemre valódi boldog mosoly terült el képén és ragyogóan felnevetett.

-                  Milyen kedves! Minél távolabb akar tartani magától, nehogy hozzáérjek! Nos, kedves kicsi lány, egy ujjal sem nyúlnék szemérmes kis testedhez, és ami az alvást illeti: mégis hol máshol aludhatnék? A házban már minden ágy foglalt. – csak én képzelődtem, vagy az utolsó kijelentése tényleg elég kétértelmű volt?

-                  Csak hogy tudd – kezdtem bele hegyi beszédembe, minek szónoklása alatt alig bírtam visszafogni magam, hogy neki ne ugorjak. –, nem vagyok kislány! Először. Másodszor: attól félek a legkevésbé, hogy valaha is hozzám érsz! Tudd meg, hogy mire csak a gondolat megfordulna fejedben, már rég halott volnál! – és még hosszú sorokban folytattam volna, amikor összetéveszthetetlen mély hangon félbe szakított.

-                  Igazán? Akkor hogy nem vagyok még koporsóban? – mosolygott földöntúli szépséggel. Hirtelen megakadtam a szóáradatban.

Hol is tartottam? Halál vagy valami ilyesmi? Nem tudom, nem vagyok képes emlékezni. Fordulj már el, ostoba szörnyeteg, ne gátolj már a gondolkodásban! – zsörtölődtem magamban, azonban kívülről csak mélyen megdöbbent tekintetem látszott. Aztán minden átmenet nélkül megtört a feszült csönd és hangosan mulatva felnevetett.

-                  Nyugalom, csak vicceltem! De muszáj volt látnom a reakciód! Olyan aranyos! – fordult át hátára és folytatta a nevetést. Hirtelen nagyon dühös lettem.

„Szóval csak játszottál velem?” – a gondolat nyomán minden eddigi akaraterőm felperzselődött és már nem voltam ura saját ajkamnak.

-                  Menj a Pokolba! Az ördögök tüzes vassal égessék bőröd és parázson fürdessenek minden egyes éjszaka, hogy aztán minden reggel vöröslő patakok fessék csíkosra tested! És én minden este kárörvendően rád nevetek! – csúszott ki szájamon a hosszúra sikerült szidalom.

Bár nem gondoltam komolyan, ajkaim vörösbe fordultak, és ujjaim újfent kiroppantak. Hangomból megmagyarázhatatlan düh ütközött ki, amit még eddig senki sem tévesztett össze. Ő viszont csak abba hagyta a nevetést és gyengéden megsimogatva arcom kedvesen rám mosolygott. Meglepetésemben piros rózsák jelentek meg arcomon.

-                  Ugyan már, csak egy ártalmatlan kis hazugság volt. Ne vedd annyira komolyan! Vagy tényleg örvendve fogsz a hullám fölé hajolni és szétcincálni? – kérdezte jóatyai elnézéssel hangjában. Pontosan olyan volt, mint a türelmes édesapa, aki csínytevésen kapott kisgyermekét dorgálja békítő szóval. Borzongás futott végig a gerincemen ennek hallatára.

-                  Ilyet sohase mondtam. – komorultam el hirtelen. Szeme egyszerre csak felcsillant, bár nem tudtam eldönteni, hogy milyen rendkívüli fény is sejlett fel égetően barna szemeiben, de láttára bizseregni kezdtek az ujjbegyeim.

-                  Akkor szót se többet róla! – húzta végig gyorsan mutatóujját az állam vonalán. Azon a részen kifejezetten érzékeny voltam, ezért futó mosoly terült szét az arcomon egy másodpercre. Persze ő ezt aligha láthatta, ugyanis rögtön felpattant az ágyról. Kíváncsian néztem utána. – Hoztam neked hálóinget! – kezdett el kotorászni egy komódban.

Ennek hallatára egy pillanatra meghűlt bennem a vér. Szótlanul figyeltem, ahogy felegyenesedve kiemel egy szinte teljesen átlátszó fehér ruhakupacot a sötétben feketének látszó diófa ládából.

-                  Itt is van! – lépett volna közelebb, de ekkor hirtelen – nem is tudom honnan merítve annyi akaraterőt – kipattantam az ágyból és a másik oldali falhoz húzódtam. Értetlenkedve méregetett. – Mi a baj?

-                  Nem fogsz rávenni, hogy felvegyem azt a valamit! Én aztán soha! – néztem viszolyogva a szinte semmi kis ingre, ami – hosszúságát tekintve – inkább volt köntösnek nevezhető. Még hogy én, ilyenben? Soha! Ebbe normálisan futni sem lehet!

Tiltakozásom látva, csaknem nevetve elmosolyodott.

-                  Ugyan már! Akkor miben akarsz aludni? Talán meztelenül? – kérdezte, majd lerakta az ágyra a fehér, anyag kupackát. – Amíg átöltözöl, kimegyek. És ne ijedj meg, találsz mellette fehérneműt is! – szólt még vissza az ajtóból, majd a súlyos bejárat halkan kattanva adta tudtomra, hogy éjjeli „látogatóm” csöndesen várakozva áll az ajtó előtt.

Pár másodpercig kételkedve méregettem az ellenséges ruhadarabot, de utána, ahogy meghallottam, hogy valami kaparászni kezd az ajtó túloldaláról, rávetettem magam a fehér, kifejezetten finom anyagból készült hálóruhára.

Miközben egymás után vettem le ruhadarabjaimat, észrevettem, hogy a fehérnemű alatt csak egyetlen egy, picike alsóneműt ért. Már csak annak is a gondolatára, hogy én ebben fogok aludni, vöröse fordult át amúgy egészen fehér arcom.

Éppen hogy végeztem, egy udvarias kopogás szakította meg a beállt csöndet.

-                  Bejöhetek? – hallottam tompán a kintről beszűrődő hangot. Szívem érthetetlenül nagyot dobbant és torkomban egy kis csomó keletkezett. Nem értettem magam, amint az ágy mellett állva, kezemben ruháimmal nem szólok semmit. De aztán összeszedtem magam és egy viszonylag normálisra sikeredett „Gyere!” hagyta el ajkaimat. Az ajtó lassan kinyílt, majd ő is megjelent benne. Kutatva mért végig, éppen csak egy pillanattal hosszabb ideig, mint azt kellett volna, majd megszólalt.

-                  Jól áll. – hangja valahogy most másfajta színben csengett. Mintha egy kicsit karcos lett volna. Kijelentését inkább figyelmen kívül hagytam és egy másik, sokkal inkább fontosabb téma taglalására törekedtem.

-                  Hová tegyem a ruháimat? – emeltem meg egy kicsit a kezemben tartott, sebtében összehajtogatott cókmókomat. Szeme eddig valahogy a szoba falain cikázott, de ahogy feltettem a kérdést visszatalált a szememre – kizárólag csak a szememre.

-                  Add csak! – lépett közelebb hozzám gyorsan. A hirtelen megváltozott térközváltozás meglepett és először nem tudtam odaadni a pici csomagot, de amint felnézett fekete íriszeimbe a ruháról, kezeim már kevésbé szorongatták olyan görcsösen a meggyűrt pamutot. Amint ki tudta venni kezemből a szennyesemet egy bocsánatkérő mosollyal hátat fordított, és otthagyott egyedül. Mintha csak az előzőekért kérne elnézést. Pár percig szótlanul vizslattam az ajtót, de miután már felfogtam, hogy úgy itt hagyott, mint kimúlt kóbor kutyát a járókelő, megpördültem tengelyem körül és visszamásztam az ágyba.

Sértetten fúrtam arcomat a párnába és kezdtem el harapdálni a kispárna csücskét. Nem, nem idegbetegségben szenvedtem, egyszerűen csak ezt csináltam, hogyha feszült voltam valami miatt.

Némán kuporogtam a hatalmas ágy közepén, csendben bírva, ahogy a pár percre eltávozott fájdalom most okozatosan tolakodik be eddig is zavarosan kavargó elmémbe. Megértve a kínos helyzetet mélyen elszégyelltem magam. Belegondolva, hogy az előbb csak úgy, pikk-pakk hagytam, hogy játszadozzanak velem, elszörnyedten néztem a fehéren világító vászonra. Fel nem tudtam fogni, hogy viselkedhettem ennyire lehetetlenül ostobán. Kész idióta vagyok.

Hosszas önostorozásom közepette nem is figyeltem arra, hogy mi folyik eközben körülöttem. Fel sem fogtam, hogy az ajtó kinyitódott és egy sötét alak somfordál vissza a szobába. Minderre csak akkor ébredtem rá, amikor az a bizonyos sötét valaki bekúszott mellém az ágyba és karjait derekamra fonta.

Meglepetésemben kővé merevedtem.

-                  Nehogy sikíts, csak én vagyok. – kuncogta fülembe egy oly ismerős férfihang.

-                  Minek sikítanék? Mi vagyok én, ostoba liba? – tettem fel a kérdést, de csak annak elhangzása után jöttem rá, hogy tulajdonképpen igen, teljes mértéken az voltam.

-                  Nem tudom. A legtöbb lány így tenne, ha megtudná, hogy ott vagyok a közelében. – lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, de a hangjából érezhetően sütött a keserűség érzése. Kíváncsi lettem volna ennek okára, de ekkor gyorsan témát váltott. – Annyira el voltál gondolkozva, hogy észre sem vetted, amikor benyitottam. Csak nem azt hitted, hogy nem jövök vissza? – hangjából csak úgy sütött, hogy rendkívül szórakoztatónak találta ezt a meggyőződésemet.

-                  Ne nevess már! Teljesen meg voltam győződve róla, hogy nem jössz vissza! – mérgelődtem karba font kézzel. Ő erre csak még erőteljesebben kezdett el nevetni, s alattunk rázkódott az ágy, értsd – bármilyen meglepően hangzik - félig-meddig próbálta elfojtani röhögését.

-                  Ugyan már! Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. – húzott még szorosabban magához, szinte már birtoklón. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy valójában ő már egy bő három perce engem ölel. Egész fejem belepirult a gondolatba. Még szerencse, hogy a Hold erre az éjszakára egy termetes felhő mögé bújt és ő semmit sem látott lányos zavaromból.

-                  Pedig már reménykedtem. – morogtam mintegy figyelemelterelésként az általa kialakult helyzetről. Ez a megjegyzésem viszont még egy nevetéssorozatot eredményezett, amitől olyan érzésem támadt, mintha vízágyban lebegnék.

-                  Tegyél le róla! Tőlem bizony nem válsz el olyan gyorsan! – fújta édesen a fülembe, miközben rajtam végig futott a borzongás.

„Oh, Holdanyám, csak ettől ments meg! Ne engedd, hogy belé szeressek!” – fohászkodtam némán magamban, teljesen reménytelenül. Nagyon is úgy nézett ki a helyzetem, hogyha ezt továbbra is így folytatja, nem maradok teljesen érzéketlen rá nézve.

És milyen igazam volt! Legalábbis a semlegességem kérésében.

Egy hónapra rá mérges gyűlölettel néztem minden egyes találkozásunkkor a szemébe.

 

 

 

'Hayo mindenkinek! :DD

Elnézést a késlekedés miatt, remélem azért örültök, hogy van új :)) már aki olvassa...

jó, tudom, hogy negatív vagyok, de annyira jól esik kimondani xDDD

További szép napot, fűszerezve jó sok hororral!:D Bár ez úgy hangzott, mntha ez a történet annyira "horrorisztikus" volna, tulajdonképp ez egy romi sztori... mit is vagyok úgy oda?

Nya, miindegy, Lizi-fajta hülyeségmentes napokat kívánsok! xd

Éjszaka/II.

Éjfél

 

Jeget törő higgadtsággal sétáltam egy kis sétáló utcácskán. Zsebre dugtam kezeim.

„Annyira déja vu érzésem van…” – szaladt át agyamon a röpke gondolat. Bár nem nagyon törődtem vele, inkább az esti környezettel és a holnapi dogám tételeivel voltam elfoglalva. Bár lehet, nem volt épp alkalmas annyira figyelmen kívül hagyni azt a kis vészjelző hangocskát…

Ütemes lépteim csöndesen visszhangoztak a kihalt utcán, a Hold jótékony fénnyel világította meg előttem az utat – hiába vagyok éjszakai „lény”, attól még nincsenek háromszor jobb látású szemeim…

Aztán egy alig hallható kis homokszem megkarcolta az egyik kirakat üvegét.

Időm sem volt megfordulni, máris hátracsavart karokkal feszültem neki arccal az üvegnek.

-                 Hogy az a jó édes… - de nem folytattam. Ahhoz túl lusta és „erkölcsös” voltam, hogy befejezzem a mondatot.

-                 Jó estét pillangó! – hallottam meg a fülem mögötti suttogó hangot. Azonnal felismertem támadóm hangját.

-                 Helló. – húztam incselkedő félmosolyra ajkam, közben azon gondolkodtam, hogyan is kéne szabadulnom. Végül azon maradtam, hogy szépen kivárom, hogy mi fog történni.

-                 Örülök, hogy újra látlak! Már igazán hiányoltalak… - emelte meg kicsit a karom, mire összeszorítottam ajkaim és belülről erőteljesen ráharaptam említett beszélőkémre. A végén még felnyögnék fájdalmamban… - Tudod, a legutolsó találkánk nem volt valami szerencsés kimenetelű… - folytatta kedélyes hangnemben. Éreztem, ahogy kezd felmenni bennem a pumpa.

„Nem lesz ez így jó…” – állapítottam meg nagy okosan.

Amekkora erővel csak tudtam – azaz egy szerintem csonttörő hatalommal bírva – rácsaptam a sarkammal lábujjaira. Nos, igen. Erre minden férfi – de leginkább minden ember – érzékeny. A tökéletes hatást értem el: szorítása enyhült, egy picit hátrébb tántorodott. De meglepő módon csak egy kis roppanást halottam, nem tört el csontja…

Meglepődésem egy másik időpontra raktam, s hirtelen rántással kiszabadítottam karjaim, majd megfordultam. Egyenesen szemeibe néztem, amik most egy csöppnyi fájdalomról tanúskodtak.

Ha a helyzethez jobban illett volna, megeresztek egy sajnálkozó kis sóhajt, de lévén az időpont alkalmatlanságának inkább csak véghezvittem a tervem.

Kezeimet kemény ökölbe szorítottam, majd bevittem egy közepes ütést. Nem akartam eltörni az orrát, viszont egy vészes „krkc” hang onnan is érkezett.  Bár nyertem egy kevés időt, éppen csak pont eleget arra, hogy elforduljak balra és nekilóduljak a sötétnek. Azonban a következő percben, feleszmélve futó szédületéből, már a sarkamban loholt.

Hallottam, hogy minden tekintetben gyorsabb nálam. Sokkal hosszabbak a lábai és izmosabb is, mint én. Nem lesz esélyem elmenekülni előle.

Mire ezt ilyen prímán végig gondoltam, már meg is ragadta a derekam és visszapörgetett az ellentétes irányba. Láttam hajamat elém vetődni, majd mögöttem uszályként suhanni, mintha a férfi azzal a félkörös pördüléssel az ebédemet és maradék eszemet próbálta volna kihúzni belőlem a centrifugális gyorsulást felhasználva. Oké, ez így elég bonyolultan hangzik, de higgyétek el, ennyi elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra kiessek dinamikus ellenállásomból. Pont elég arra, hogy még egyet forgatva rajtam – persze ezt már csak tengelyem körül – maga felé fordítva satuba fogjon.

Hajam lepelként kavargott vállam és hátam körbe véve, frufrum pedig össze-vissza lógott arcomba, hol szememet, hol orromat eltakarva; én mégis teljesen tisztán láttam őt. Érzékeltem, hogy kizökkent állapotomban arcomra kiül a megszeppenés és árgus szemekkel meredtem tiszta kék szemeibe. Persze ő ebből mit sem látott.

Szemeinek látványa – amire az első alkalomkor fel sem figyeltem igazán – azonnal ott helyben letaglózott. Egyszerre keveredett benne a jég hidege, a csörgedező patak simogatása és az óceán mélysége. Hát tudnék én ennek ellenállni? Kizárt.

-                 Válaszolj! Miért akarsz megölni? – kérdését először nem is értettem. Én megölni őt? De hisz sosem volt a terveim közt egy gyilkosság – a hónapon belül természetesen…

-                 Nem tudom, miről beszélsz. – feleltem automatikusan az igazat. Bár csak szimpla ösztönből nyögtem ki legelső gondolatom, puszta véletlenből, ez még inkább aggasztott. Hogy fogok én így legközelebb hazudni?

-                 Ne játszd meg itt nekem a tudatlan kis libuskát! Bökd ki! Ki bérelt fel? – tagolta szavanként az utolsó kérdést. Szívesen a képébe vágtam volna, hogy nem is ismertem előző találkozásunk előtt, sőt – sajnos – még csak nem is láttam azelőtt. De szemei megállítottak. Egyszerűen nem tudtam betelni velük.

-                 Hidd el, tényleg nem ismerlek, és nem szerepelt a terveim közt, hogy megöljelek. Első találkozásunk előtt még sohasem láttalak. – vallottam be (megint csak öntudatlanul), mire csak egy erőteljes rázást kaptam.

Fejem fájdalmasan nagyot reccsenve csuklott hátra. Ez éppen tökéletes volt ahhoz, hogy kijózanodjak végre. Pillanatnyi harag uralkodott el rajtam, amit – természetesen – nem mutattam ki. Ez azonban elég veszélyes ötletsorozatokat indított el fejemben.

Fekete szemeim sötéten felcsillantak. Túlvilági fény kavarodott fel íriszeimben, ami megakasztotta további beszédében. Valószínűleg eléggé meglepte a kör alakú kavargó tó, aminek közepén pupilla szigetem gyilkos fényt lövellt felé.

Éreztem, ahogy hideg arcomra leheletnyi pír szökken, majd összes vérem kifut az arcomból. Testemben éreztem a forrón kavargó nedűt, fülemben hallottam a vérvörös energia hangját. Szájamban egy másodpercre összefutott a nyál az erő ízét felelevenítve, de gyorsan lenyeltem. Ajkaim vérvörösnél is sötétebb színt vettek fel.

Bár szélcsönd volt, másfél méter hosszú hajam megmozdult és lassan emelkedve hullámzani kezdett körülöttem.

Nem kellett megadnom magamnak a jelet, ösztönszerűen emelkedtem lábujjhegyre. Ujjaim automatikusan kiroppantak, körmeim varázsütésre kisiklottak eddig pihentető kiságyukból. Két pár fogam egyidejűleg élesedett ki, míg ajkaim enyhén elnyíltak.

Nem kellettek szavak, elég volt annyi, hogy nyelvemet finoman végighúztam felső fogsorom pengeéles felületén, és ő elengedve vállam egy métert hátrált.

-                 Hát, ha nem hiszel a szavamnak, higgy ennek! – szemhéjam hirtelen, szinte egy körré tágultak szét, tekintetem egyenesen az ő szemébe mélyesztettem. Megdöbbent állapotát figyelembe véve elég könnyű volt áttörnöm védőpajzsát és ráerőltetnem emlékeimet.

Megmutattam neki mindent. Az egész eddigi életem minden egyes pillanatát: azt, amikor öt évesen félholtra vertek, azt, amikor majdnem szíven lőttek és még azt is, amikor magányosan, ebben a „transzállapotban”, összekuporodva sírdogálok egy kietlen, szűk sikátor puszta talaján. Látta életem minden egyes fájdalmát és örömét: az anyukámat, akit aztán miattam öltek meg, a testvéreimet, akiktől elszakítottak, a barátaimat, akik megijedtek tőlem. Attól, ami vagyok. Aztán elmenekültek. Látta, ahogy késsel a mellkasomban menekülök az egyik ilyen „barátom” elől, akit aztán egy pék vert agyon egy sütőlapáttal… aznap véres kenyeret kaptak a vásárlók. Megjegyzem, kifejezetten finom volt.

Végignézhette, miként váltam egy éjszakai ragadozóvá hogyan váltam a Hold leányává… és hogyan fogadtam el a rám szabott személyiséget, amiről végül kiderült, hogy nem is én vagyok. És érezhette, hogy mennyire vágyok arra, hogy megszabadítson ettől.

Bár először nem ez volt a célom, gondolataim kicsúsztak irányításom alól. Megismerkedett egész élettörténetemmel, de végül is kiszűrte a lényeget: őt még ezelőtt sosem láttam.

Miközben levetítettem neki az emlékeimet, fokozatosan lenyugodtam. Bár a külső jellemzők – a fogak, a karmok és a kinézetem – nem változott meg, már uralkodni tudtam a szememen. Ahogy pupillája újrafókuszált és rám nézett, én félénken lestem reakcióját (megjegyzem, a félénkség nem igazán jelentkezett nálam egészen kisgyerekkorom óta).

-                 Ez most komolyan… te voltál? – hitetlenkedett ledöbbenve.

-                 Hát… igen. – feleltem félszegen (még egy régen látott tulajdonság).

-                 Hű. – vizsgálta meg a macskaköveket.

-                 Most akkor elmész? – kérdeztem óvatosan. Éreztem, ahogy fogam már kevésbé vágja a nyelvem. Ez jó jel! Legalább már nem lesz megint véresre csipkézve az ízlelőbimbóim széle…

-                 Miért mennék? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Kérdését hallva, megdöbbenve rántottam meg a fejem.

-                 Hát… - először azt se tudtam mit válaszoljak. Azt hittem elég valószínű, hogy mindezek után halálra rémülten rohanjon ki az utcából… de úgy néz ki tévedtem. – Csak azt hittem, hogy ha megtudod, hogy én tulajdonképp egy szörnyeteg vagyok, majd megrémülsz, vagy valami… de úgy néz ki, mégse… kíváncsi lennék miért. – szusszantottam nagyvégre. Ő csak értetlenül félre billentette a fejét. Ha rózsaszín felhőben ájuldozó utcasarki kislány volnék, most visongva ugrálnék tapsikolva. Olyan aranyos volt az egész mozdulat… mi ez, valami hülye álom?

-                 Tudod… eddig nem igazán ijedtem meg tőled. Na jó, csak egyszer… - mormogta utána lehelet halkan. – És én személy szerint úgy vagyok vele, hogy amíg nincs okom, nem fogok menekülni. Ebből kifolyólag, nem fogok elmenni… bármennyire is szeretnéd. – mosolyodott el a végére csibészesen. Komolyan nem értem ezt a férfit…

-                 Vakmerő. Ah, mindig is tudtam, hogy a baj csőstül jön, de hogy ekkora rohamban! – sóhajtottam színpadiasan. Igazából, nem is vettem észre, hogy mikor váltottunk át ebbe a kedvesen csevegő hangnembe, de most kivételesen, tetszett.

-                 Igen, ha úgy tetszik vakmerő vagyok. Bár ez másoknak inkább imponál, veled ellentétben. – húzta el kicsit a száját, mire csak kuncogva mosolyodtam el.

-                 Egy vakmerő ember gyakran kerül bajba. És valami folytán – ne is kérdezd, honnan! – az a megérzésem támadt, hogy nem fogok egyhamar megszabadulni tőled. – magyaráztam türelmesen, mulatva rajta. Ő csak szép nyugodtan végig hallgatott, majd rám mosolygott. De nem azzal a viccelődő, döglesztő, csibészes stb. mosolyával. Ez egy kifejezetten baljóslatú és veszélyes mosoly volt, amire a belső vészjelzőm azt sipította, vörös villanásokkal megfűszerezve, hogy most meneküljek. Ja, és persze, hogy nem hallgatok rá. Minek? Vele együtt unalmas lenne az élet.

-                 Milyen érdekes megérzéseid vannak. Felettébb pontosak. – kezdett el lassan sétálni felém. Már nem, mintha olyan messze lettünk volna a másiktól.

-                 Öhm. Tudod, már megszoktam, hogy legtöbbször szeszélyesen viselkedsz és nem mintha megijedtem volna, de most mégis: mire készülsz? – méregettem gyanakodva, közben észre se vettem, hogy hadarok. Csak a szokásos… ami régen elveszett bennem, de (mint mindig) ő kihozta belőlem ezt is.

-                 Hazudnék, ha azt mondom, hogy most nem döbbentettél meg. – lépkedett felém arcán ugyanazzal a rendületlen mosollyal. Jobban mondva, már ott ált előttem és egy hirtelen jött lendülettel a vállára kapott. Úgy meglepődtem, hogy először még ellenállni is elfelejtettem. – De jól kitaláltad, még egy ideig nem fogsz megszabadulni tőlem! – léptei ruganyosabbak, gyorsabbak lettek, én pedig csak ekkor kezdtem el kapálózni. De már késő volt.

Ő nagyot ugorva kapott el egy kiálló terasz párkányát, majd oda felmászva – kész csoda, hogy nem zuhantunk vissza – lehúzott a válláról, ügyelve, hogy szorosan hozzásimulva ne találjak kiutat. Miután már az arcom csak egy centire ereszkedett az övétől, erőteljes ütést éreztem a tarkómon.

„Nekem annyi.” – suhant még át a futó gondolat elmémben, de a következő pillanatban már öntudatlanul rogytam elrablóm karjaiba.

 

Sajgott a fejem. Nem meglepő, hiszen leütöttek, akár egy ősember az engedetlen feleségét egy vaskos bunkóval. Megpróbáltam felemelni a fejem, de nem sok kísérlet kellett hozzá, hogy rájöjjek, ez a mostani esetben hasztalan és úgysem sikerülne. Eszembe se jutott, hogy a hátamra feküdjek. A végén még besüppedne a koponyám a párna „keménységétől”…

Kimerülten sóhajtva lazítottam el izmaimat és süppedtem a kellemesen meleg tollpárna közepébe. A karom szinte magától kelt útra és lógott le az ágy szélén. Egyszerűen annyira jól esett…

„Hát ezt most jól megcsináltam.” – fújtam arrébb egy pimaszul szemembe lógó hajtincset.

Csak ezután vettem szemügyre a környezetemet.

Egy furcsa, kicsit régimódi szobában voltam elszállásolva. Emelvényre állított, dunnával és tollpárnákkal telerakott ágyban feküdtem. Körülöttem sötét színű bútorok álltak megszabott harmóniában. A fehér és diófa erős árnyalata volt a fő uralkodó szín, a fenyőpadló barnasága már csak lágyan csillogó keretként szolgált a szoba képének. Erős ellenszenv kezdett kialakulni bennem, az elsőre hideg kinézetű szobával szemben. De ahogy jobban megnéztem, a padlónak és a szekrényeknek volt valami csillogóan meleg árnyalata. Nem is tudom… talán a fák lelke? Nem, az nem lehet. Senki sem lehet olyan szadista, hogy lelkeket vonjon lakk alá és zárja be őket egy büdös réteg mögé. Legalábbis remélem…

„Most, hogy ily csodás módon felébredtem… mi ez a meleg?” – tűnődtem el magamban. Ritka alkalmak egyike, amikor van időm ilyen kis semmiségeken gondolkodni… de mégis, miért vesz körbe mindenhonnan ez a kellemes, megnyugtató meleg?

Gyanakodva fordultam meg, de nem láttam senkit. Még egy kályha sem volt a helyiségben, nem hogy egy radiátor! Akkor hogy teremthettek ilyen hőmérsékletet ebbe a nem túl kicsi szobába? Nem fér a fejembe…

De kedves vendéglátóm nem is adott több lehetőséget ennek a fejtegetésére, ugyanis ő maga szakította félbe gondolatmenetemet. Macskásan vigyorogva sétált be kiegyensúlyozottan a szobába, mire én megkíséreltem felülni – persze tök eredménytelenül. Inkább felé fordulva az ágyban vártam, hogy mit fog tenni.

-                 Jó reggelt pillangó! – ült le ágyam szélére. – Jó sokáig nyomtad az ágyat itt nekem. Már kezdtem kétségbe esni, hogy nem fogsz felébredni. – mosolygott elkápráztató mosolyával egyenesen a szemembe.

Először azt se tudtam mit feleljek. Idejön, csak azért, hogy a szememre vesse, hogy azt hitte meghalok és elfoglaltam egy ágyát? Bár meglehet, semmi okom nem volt felhúzni magam ezen, mégis irritált a dolog. Nem épp abban az állapotomban voltam, amikor csak úgy, szépen, nyugodtan leálltam volna vele cseverészni. Nem, nekem ahhoz most majd’ szétszakadt a fejem.

-                 Neked is jó reggelt. – viszonoztam „kedvességét.” – Sajnálom, hogy ennyi ideig aggódnod kellett miattam. mostantól megpróbálok kevésbé problémásnak tűnni. – húztam el egy kicsit a szám fanyarul. Kuncogva nézett le rám. Idő közben észre se vette, hogy teljesen fölém hajolt, ami viszont engem felettébb zavart.

-                 Ugyan már, nem volt nagy probléma minden este megosztani veled az ágyat. Igaz, néha kicsit rugdalóztál, de amúgy igazán kellemes volt. Nagyon jó meleg melletted. – mély, barna szemei valamilyen különös melegséggel merültek el enyémben. Az egész annyira furcsán hatott. A szeme mintha nem ilyen színű lett volna korábban… vagy csak én szenvedtem valamilyen agyi károsodást? Meglehet… De mindenekelőtt  még az is zavart, hogy a szeme hatására valami bizseregni kezdett a gyomromban. Pedig még csak pár perce tartózkodott a szobában! Ezen felül szavai egyre csak dühítettek.

-                 Ne mondd, hogy te minden egyes mélysötét este velem egy ágyban aludtál? – sziszegtem dühtől elfátyolosodott hangon. Ő csak huncut fénnyel a szemében méregetett tovább.

-                 Hol máshol aludtam volna, ebben a házban nincs másik ágy számomra. – villantotta ki két soros fogsorát. Ott helyben le tudtam volna puffantani.

-                 Most esküszöm, megöllek! – lendületből felemelkedtem hozzá, de nem számítottam rá és a hirtelen belém nyilalló fájdalomba. Az előbbi még közelebb hajoltam hozzám, az utóbbi belevágott a fejembe, akár a villámcsapás. Egy majdnem kör alakban feszegette idegeim tűrőképességét, akár csak Caesar babérkoszorújának levelei. – Hogy a… - csuklott ki ajkaimon, de aztán két dolog is lakatott tett számra: őrjítően bódító közelsége és a tarkómról nyakamra terjedő fájdalom.

-                 Nyugodj meg! Az öcsém elég nagy ütést adott neked még pár nappal ezelőtt este, úgyhogy ne tegyél ilyen hirtelen mozdulatokat! – tartott meg derekamnál fogva, majd szépen visszafektetett az ágyra. – Most inkább csak pihenj! – húzódott vissza.

-                 Oké… - forgattam meg dacosan a szemem, legnagyobb örömére.

-                 Akkor minden rendben. Nem is zaklatlak tovább. – felállt és kifelé vette az irányt. Csökönyös énem szívesen odavágta még volna, hogy: „Ez korábban is eszedbe jutahatott volna!”, de a hirtelen feltámadt hiányérzet meggátolt ebben.

-                 Szia. – mondtam még utána reflexből, s csak a kimondott szó elhalása után jöttem rá, hogy ezt most nem kellett volna.

Mosolyogva fordult vissza az ajtóból, keze a kilincsen. Fejem meglepett szégyenemben pirosba fordult. Kezdtem már nagyon várni, hogy keze működésbe lépjen és térüljön ki a szobából, de nagyon gyorsan!

-        Szia, Pillangó! – nem kerülte el figyelmem furcsán megvillanó szeme és a „pillangó” kiejtésénél elváltozó hangsúly lejtése. Ráadásul mindennek tetejében az elhangzottakat még egy kacsintással is megtoldotta. Ha tudtam volna, utána vetem magam és megfojtom. Mint ahogy az előbb is akartam volna… de sajnos már kint volt az ajtó másik oldalán.

-        Menj a pokolba! – morogtam utána és durcásan karba font kézzel fúrtam a párnába a fejem.

Idegesen mérlegeltem magamban a dolgokat és rájöttem, hogy ennyire még senki sem fordított ki magamból. Mérgesen hordtam el mindennek a forróbarna szemű „szörnyet”, ami különösen jó csengésűnek hatott elmémben. Aztán egy kényelmetlen idea furakodott be többi, sokkal zavarosabb gondolatom közé.

„Ha ennyire eredményes volt számára a semmivel is felhúznia, akkor most tényleg… ez a személy lenne az, aki teljesen megváltoztat?” – képedtem el magamban. – „És mégis, milyen öccséről beszélt ez? Mi folyik itt?” – kereste agyam lázasan a kérdésekre a megoldást.

De egyelőre még nem talált semmit.

 

 

 

 

Halihóó, mindenkineek! :DD

ez a fejezet az Éjszaka folytatása, talán már érthetőbbre sikeredett... ha mágse, akkor mindenkitől elnézéést >///////////< Remélem tetszeni fog :DD Jól bekavaratam szegény lányt >.<

Jó olvasást:))

(: Lizi :)