Fénytelen éjjel
És úgy tűnt tengernyi kérdéseimre a
válaszok sokat váratnak magukra.
Azonban egyvalami kiderült. A barna szemű
„szörnynek” az régebben emlegetett öccse az őt tökéletes mása – éppen csak a
szemük színe különbözik. Na meg persze teljes jellemükben eltérnek egymástól:
míg a „szörny” általában nyugodt, gúnyolódva kedves, addig drága öccse
forrófejű és meg van a maga vakmerő személyisége. A két testvér Ég és Föld,
mégis, úgy néznek ki, mint két, egymás után legyártott baba: még a bőrük
árnyalat sem változott sokban. Persze, mondom ezt én, aki kettejüknek még a
hajszálszínében is kritikát talál…
És mindezt mesélem én, aki eleddig még
sosem alkotott kritikát senkiről. Komolyan mondom, mindenestül kifordultam
magamból. Miért? Hát az egy igen érdekes történet…
Nem csak egyik pillanatról a másikra
történt meg ez a változás, inkább mondanám egy hét eredményének. Hát igen, már
egy hete hiányzok a suliból… kinek is? Mindegy is kinek. Gondolkodok rajta,
mintha annyira hiányozna az intézmény… na, persze! De most nem is ez a lényeg.
Az egész egy – viszonylag – csöndes,
elrabolt estémen kezdődött. Valójában ez volt az első itteni estém, amikor
eszméletemnél is voltam. Egy kicsit feszéjezve éreztem magam, de ami a
legjobban zavart az a bennem uralkodó nyugtalanság volt. Eddig még sosem
éreztem ennyire idegesnek magam, ahogy megláttam az alkony első előjeleit.
Egészen idáig megkönnyebbüléssel töltött el, amikor láttam, hogy nemsokára
nyugodtan sétálhatok az én világomban. A világomban, amit a Hold termékeny
úrnője csak nekem teremtett, hogy hideg fejjel közlekedhessek benne. De ezúttal
nem vártam annyira a sötét eljövetelét, mint azelőtt. Miért? A válasz egészen
egyszerű.
Tudtam, hogy aznap este is be fog jönni
hozzám. Hogy honnan, nem tudom, csak egyszerű női megérzés. Bár ezen kívül is
minden okom megvolt feltételezni, hogy nem fogja kihagyni az alkalmat arra,
hogy újból ”meglátogasson” a saját szobájában. És végül igazam is lett.
Olyan kilenc óra körül, a barna szemű
„szörny” halkan lopakodva nyitott be hozzám. Először észre sem vette, hogy nem
alszok. Egy hang nélkül settenkedett oda az ágyhoz, de amikor éreztem, hogy
mögöttem az ágy besüpped, megfordultam, igaz, nem minden fájdalom nélkül. Ő
ekkor meglepve állt meg a mozdulatban – térde félig az ágyon, fél kezével az
ágyat nyomta, másikkal a fekvőhely oszlopába kapaszkodott.
-
Jó estét, Pillangó! – a furcsa hangnem most sem
kerülte el a figyelmem, azonban nem szóltam semmit. Csak kutatva méregettem. –
Nem tudtam, hogy még ébren vagy. Mondd csak, te nem szoktál éjszak aludni? –
ráncolta viccelődve a szemöldökét én viszont kifejezéstelen arccal figyeltem.
Jobb esetben minimum elmosolyodok rajta, de most valahogy ez nem sikerült.
-
Neked is. Nem, nem szoktam. – rendült meg az
ajkam széle egy kicsit, de elegendő erő volt bennem ahhoz, hogy visszatartsam. –
Mondd csak, mióta vagyok már nálatok? Úgy értem, nem emlékszem, hogy melyik nap
rabolt el a drága öcséd. – fejtettem ki szélesebben egy enyhe kis keserűséggel
a hangomban.
-
Négy napig feküdtél eszméletlenül. – ült le
félig törökülésben, bal lábát lógatva, az ágy szélére. Szívesen lelöktem volna,
élvezettel hallgatva a fájdalmas eredményt, de fékeztem a vágyaimat.
-
Hm. – feleltem tömören, mire ő csak fél karjára
ereszkedve egy hatalmas párnára dőlt, miközben végig a szemembe nézett.
Gyanakvóan követtem a lassú mozdulatot.
„Álnok hazudozó.” – fogalmazódott meg
bennem a durcás gondolat. Bár lehet, ezt is csak azért találtam ki, hogy legyen
mivel távol tartanom magam tőle. Ugyanis, mint későbben kiderült, ez eléggé
nehezen ment nekem.
-
Ugye nem akarsz megint velem aludni? Csak mert
akkor miszlikbe szaggatlak. – kijelentésemre valódi boldog mosoly terült el
képén és ragyogóan felnevetett.
-
Milyen kedves! Minél távolabb akar tartani
magától, nehogy hozzáérjek! Nos, kedves kicsi lány, egy ujjal sem nyúlnék
szemérmes kis testedhez, és ami az alvást illeti: mégis hol máshol aludhatnék?
A házban már minden ágy foglalt. – csak én képzelődtem, vagy az utolsó
kijelentése tényleg elég kétértelmű volt?
-
Csak hogy tudd – kezdtem bele hegyi beszédembe,
minek szónoklása alatt alig bírtam visszafogni magam, hogy neki ne ugorjak. –,
nem vagyok kislány! Először. Másodszor: attól félek a legkevésbé, hogy valaha
is hozzám érsz! Tudd meg, hogy mire csak a gondolat megfordulna fejedben, már
rég halott volnál! – és még hosszú sorokban folytattam volna, amikor
összetéveszthetetlen mély hangon félbe szakított.
-
Igazán? Akkor hogy nem vagyok még koporsóban? –
mosolygott földöntúli szépséggel. Hirtelen megakadtam a szóáradatban.
Hol is tartottam? Halál vagy valami
ilyesmi? Nem tudom, nem vagyok képes emlékezni. Fordulj már el, ostoba
szörnyeteg, ne gátolj már a gondolkodásban! – zsörtölődtem magamban, azonban
kívülről csak mélyen megdöbbent tekintetem látszott. Aztán minden átmenet
nélkül megtört a feszült csönd és hangosan mulatva felnevetett.
-
Nyugalom, csak vicceltem! De muszáj volt látnom
a reakciód! Olyan aranyos! – fordult át hátára és folytatta a nevetést.
Hirtelen nagyon dühös lettem.
„Szóval csak játszottál velem?” – a
gondolat nyomán minden eddigi akaraterőm felperzselődött és már nem voltam ura
saját ajkamnak.
-
Menj a Pokolba! Az ördögök tüzes vassal égessék
bőröd és parázson fürdessenek minden egyes éjszaka, hogy aztán minden reggel
vöröslő patakok fessék csíkosra tested! És én minden este kárörvendően rád
nevetek! – csúszott ki szájamon a hosszúra sikerült szidalom.
Bár nem gondoltam komolyan, ajkaim
vörösbe fordultak, és ujjaim újfent kiroppantak. Hangomból megmagyarázhatatlan
düh ütközött ki, amit még eddig senki sem tévesztett össze. Ő viszont csak abba
hagyta a nevetést és gyengéden megsimogatva arcom kedvesen rám mosolygott.
Meglepetésemben piros rózsák jelentek meg arcomon.
-
Ugyan már, csak egy ártalmatlan kis hazugság
volt. Ne vedd annyira komolyan! Vagy tényleg örvendve fogsz a hullám fölé
hajolni és szétcincálni? – kérdezte jóatyai elnézéssel hangjában. Pontosan
olyan volt, mint a türelmes édesapa, aki csínytevésen kapott kisgyermekét
dorgálja békítő szóval. Borzongás futott végig a gerincemen ennek hallatára.
-
Ilyet sohase mondtam. – komorultam el hirtelen.
Szeme egyszerre csak felcsillant, bár nem tudtam eldönteni, hogy milyen
rendkívüli fény is sejlett fel égetően barna szemeiben, de láttára bizseregni
kezdtek az ujjbegyeim.
-
Akkor szót se többet róla! – húzta végig gyorsan
mutatóujját az állam vonalán. Azon a részen kifejezetten érzékeny voltam, ezért
futó mosoly terült szét az arcomon egy másodpercre. Persze ő ezt aligha
láthatta, ugyanis rögtön felpattant az ágyról. Kíváncsian néztem utána. –
Hoztam neked hálóinget! – kezdett el kotorászni egy komódban.
Ennek hallatára egy pillanatra meghűlt
bennem a vér. Szótlanul figyeltem, ahogy felegyenesedve kiemel egy szinte
teljesen átlátszó fehér ruhakupacot a sötétben feketének látszó diófa ládából.
-
Itt is van! – lépett volna közelebb, de ekkor
hirtelen – nem is tudom honnan merítve annyi akaraterőt – kipattantam az ágyból
és a másik oldali falhoz húzódtam. Értetlenkedve méregetett. – Mi a baj?
-
Nem fogsz rávenni, hogy felvegyem azt a valamit!
Én aztán soha! – néztem viszolyogva a szinte semmi kis ingre, ami – hosszúságát
tekintve – inkább volt köntösnek nevezhető. Még hogy én, ilyenben? Soha! Ebbe
normálisan futni sem lehet!
Tiltakozásom látva, csaknem nevetve elmosolyodott.
-
Ugyan már! Akkor miben akarsz aludni? Talán
meztelenül? – kérdezte, majd lerakta az ágyra a fehér, anyag kupackát. – Amíg
átöltözöl, kimegyek. És ne ijedj meg, találsz mellette fehérneműt is! – szólt
még vissza az ajtóból, majd a súlyos bejárat halkan kattanva adta tudtomra,
hogy éjjeli „látogatóm” csöndesen várakozva áll az ajtó előtt.
Pár másodpercig kételkedve méregettem az
ellenséges ruhadarabot, de utána, ahogy meghallottam, hogy valami kaparászni
kezd az ajtó túloldaláról, rávetettem magam a fehér, kifejezetten finom
anyagból készült hálóruhára.
Miközben egymás után vettem le
ruhadarabjaimat, észrevettem, hogy a fehérnemű alatt csak egyetlen egy, picike
alsóneműt ért. Már csak annak is a gondolatára, hogy én ebben fogok aludni,
vöröse fordult át amúgy egészen fehér arcom.
Éppen hogy végeztem, egy udvarias kopogás
szakította meg a beállt csöndet.
-
Bejöhetek? – hallottam tompán a kintről
beszűrődő hangot. Szívem érthetetlenül nagyot dobbant és torkomban egy kis
csomó keletkezett. Nem értettem magam, amint az ágy mellett állva, kezemben
ruháimmal nem szólok semmit. De aztán összeszedtem magam és egy viszonylag
normálisra sikeredett „Gyere!” hagyta el ajkaimat. Az ajtó lassan kinyílt, majd
ő is megjelent benne. Kutatva mért végig, éppen csak egy pillanattal hosszabb
ideig, mint azt kellett volna, majd megszólalt.
-
Jól áll. – hangja valahogy most másfajta színben
csengett. Mintha egy kicsit karcos lett volna. Kijelentését inkább figyelmen
kívül hagytam és egy másik, sokkal inkább fontosabb téma taglalására
törekedtem.
-
Hová tegyem a ruháimat? – emeltem meg egy kicsit
a kezemben tartott, sebtében összehajtogatott cókmókomat. Szeme eddig valahogy
a szoba falain cikázott, de ahogy feltettem a kérdést visszatalált a szememre –
kizárólag csak a szememre.
-
Add csak! – lépett közelebb hozzám gyorsan. A
hirtelen megváltozott térközváltozás meglepett és először nem tudtam odaadni a
pici csomagot, de amint felnézett fekete íriszeimbe a ruháról, kezeim már
kevésbé szorongatták olyan görcsösen a meggyűrt pamutot. Amint ki tudta venni
kezemből a szennyesemet egy bocsánatkérő mosollyal hátat fordított, és
otthagyott egyedül. Mintha csak az előzőekért kérne elnézést. Pár percig
szótlanul vizslattam az ajtót, de miután már felfogtam, hogy úgy itt hagyott,
mint kimúlt kóbor kutyát a járókelő, megpördültem tengelyem körül és
visszamásztam az ágyba.
Sértetten fúrtam arcomat a párnába és
kezdtem el harapdálni a kispárna csücskét. Nem, nem idegbetegségben szenvedtem,
egyszerűen csak ezt csináltam, hogyha feszült voltam valami miatt.
Némán kuporogtam a hatalmas ágy közepén,
csendben bírva, ahogy a pár percre eltávozott fájdalom most okozatosan
tolakodik be eddig is zavarosan kavargó elmémbe. Megértve a kínos helyzetet
mélyen elszégyelltem magam. Belegondolva, hogy az előbb csak úgy, pikk-pakk
hagytam, hogy játszadozzanak velem, elszörnyedten néztem a fehéren világító
vászonra. Fel nem tudtam fogni, hogy viselkedhettem ennyire lehetetlenül
ostobán. Kész idióta vagyok.
Hosszas önostorozásom közepette nem is
figyeltem arra, hogy mi folyik eközben körülöttem. Fel sem fogtam, hogy az ajtó
kinyitódott és egy sötét alak somfordál vissza a szobába. Minderre csak akkor
ébredtem rá, amikor az a bizonyos sötét valaki bekúszott mellém az ágyba és
karjait derekamra fonta.
Meglepetésemben kővé merevedtem.
-
Nehogy sikíts, csak én vagyok. – kuncogta
fülembe egy oly ismerős férfihang.
-
Minek sikítanék? Mi vagyok én, ostoba liba? –
tettem fel a kérdést, de csak annak elhangzása után jöttem rá, hogy
tulajdonképpen igen, teljes mértéken az voltam.
-
Nem tudom. A legtöbb lány így tenne, ha
megtudná, hogy ott vagyok a közelében. – lehet, hogy csak bebeszélem magamnak,
de a hangjából érezhetően sütött a keserűség érzése. Kíváncsi lettem volna
ennek okára, de ekkor gyorsan témát váltott. – Annyira el voltál gondolkozva,
hogy észre sem vetted, amikor benyitottam. Csak nem azt hitted, hogy nem jövök
vissza? – hangjából csak úgy sütött, hogy rendkívül szórakoztatónak találta ezt
a meggyőződésemet.
-
Ne nevess már! Teljesen meg voltam győződve
róla, hogy nem jössz vissza! – mérgelődtem karba font kézzel. Ő erre csak még
erőteljesebben kezdett el nevetni, s alattunk rázkódott az ágy, értsd –
bármilyen meglepően hangzik - félig-meddig próbálta elfojtani röhögését.
-
Ugyan már! Ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem. –
húzott még szorosabban magához, szinte már birtoklón. Csak ekkor tudatosult
bennem, hogy valójában ő már egy bő három perce engem ölel. Egész fejem
belepirult a gondolatba. Még szerencse, hogy a Hold erre az éjszakára egy
termetes felhő mögé bújt és ő semmit sem látott lányos zavaromból.
-
Pedig már reménykedtem. – morogtam mintegy
figyelemelterelésként az általa kialakult helyzetről. Ez a megjegyzésem viszont
még egy nevetéssorozatot eredményezett, amitől olyan érzésem támadt, mintha
vízágyban lebegnék.
-
Tegyél le róla! Tőlem bizony nem válsz el olyan
gyorsan! – fújta édesen a fülembe, miközben rajtam végig futott a borzongás.
„Oh, Holdanyám, csak ettől ments meg! Ne
engedd, hogy belé szeressek!” – fohászkodtam némán magamban, teljesen
reménytelenül. Nagyon is úgy nézett ki a helyzetem, hogyha ezt továbbra is így
folytatja, nem maradok teljesen érzéketlen rá nézve.
És milyen igazam volt! Legalábbis a
semlegességem kérésében.
Egy hónapra rá mérges gyűlölettel néztem
minden egyes találkozásunkkor a szemébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése