Éjszaka/II.

Éjfél

 

Jeget törő higgadtsággal sétáltam egy kis sétáló utcácskán. Zsebre dugtam kezeim.

„Annyira déja vu érzésem van…” – szaladt át agyamon a röpke gondolat. Bár nem nagyon törődtem vele, inkább az esti környezettel és a holnapi dogám tételeivel voltam elfoglalva. Bár lehet, nem volt épp alkalmas annyira figyelmen kívül hagyni azt a kis vészjelző hangocskát…

Ütemes lépteim csöndesen visszhangoztak a kihalt utcán, a Hold jótékony fénnyel világította meg előttem az utat – hiába vagyok éjszakai „lény”, attól még nincsenek háromszor jobb látású szemeim…

Aztán egy alig hallható kis homokszem megkarcolta az egyik kirakat üvegét.

Időm sem volt megfordulni, máris hátracsavart karokkal feszültem neki arccal az üvegnek.

-                 Hogy az a jó édes… - de nem folytattam. Ahhoz túl lusta és „erkölcsös” voltam, hogy befejezzem a mondatot.

-                 Jó estét pillangó! – hallottam meg a fülem mögötti suttogó hangot. Azonnal felismertem támadóm hangját.

-                 Helló. – húztam incselkedő félmosolyra ajkam, közben azon gondolkodtam, hogyan is kéne szabadulnom. Végül azon maradtam, hogy szépen kivárom, hogy mi fog történni.

-                 Örülök, hogy újra látlak! Már igazán hiányoltalak… - emelte meg kicsit a karom, mire összeszorítottam ajkaim és belülről erőteljesen ráharaptam említett beszélőkémre. A végén még felnyögnék fájdalmamban… - Tudod, a legutolsó találkánk nem volt valami szerencsés kimenetelű… - folytatta kedélyes hangnemben. Éreztem, ahogy kezd felmenni bennem a pumpa.

„Nem lesz ez így jó…” – állapítottam meg nagy okosan.

Amekkora erővel csak tudtam – azaz egy szerintem csonttörő hatalommal bírva – rácsaptam a sarkammal lábujjaira. Nos, igen. Erre minden férfi – de leginkább minden ember – érzékeny. A tökéletes hatást értem el: szorítása enyhült, egy picit hátrébb tántorodott. De meglepő módon csak egy kis roppanást halottam, nem tört el csontja…

Meglepődésem egy másik időpontra raktam, s hirtelen rántással kiszabadítottam karjaim, majd megfordultam. Egyenesen szemeibe néztem, amik most egy csöppnyi fájdalomról tanúskodtak.

Ha a helyzethez jobban illett volna, megeresztek egy sajnálkozó kis sóhajt, de lévén az időpont alkalmatlanságának inkább csak véghezvittem a tervem.

Kezeimet kemény ökölbe szorítottam, majd bevittem egy közepes ütést. Nem akartam eltörni az orrát, viszont egy vészes „krkc” hang onnan is érkezett.  Bár nyertem egy kevés időt, éppen csak pont eleget arra, hogy elforduljak balra és nekilóduljak a sötétnek. Azonban a következő percben, feleszmélve futó szédületéből, már a sarkamban loholt.

Hallottam, hogy minden tekintetben gyorsabb nálam. Sokkal hosszabbak a lábai és izmosabb is, mint én. Nem lesz esélyem elmenekülni előle.

Mire ezt ilyen prímán végig gondoltam, már meg is ragadta a derekam és visszapörgetett az ellentétes irányba. Láttam hajamat elém vetődni, majd mögöttem uszályként suhanni, mintha a férfi azzal a félkörös pördüléssel az ebédemet és maradék eszemet próbálta volna kihúzni belőlem a centrifugális gyorsulást felhasználva. Oké, ez így elég bonyolultan hangzik, de higgyétek el, ennyi elég volt ahhoz, hogy egy pillanatra kiessek dinamikus ellenállásomból. Pont elég arra, hogy még egyet forgatva rajtam – persze ezt már csak tengelyem körül – maga felé fordítva satuba fogjon.

Hajam lepelként kavargott vállam és hátam körbe véve, frufrum pedig össze-vissza lógott arcomba, hol szememet, hol orromat eltakarva; én mégis teljesen tisztán láttam őt. Érzékeltem, hogy kizökkent állapotomban arcomra kiül a megszeppenés és árgus szemekkel meredtem tiszta kék szemeibe. Persze ő ebből mit sem látott.

Szemeinek látványa – amire az első alkalomkor fel sem figyeltem igazán – azonnal ott helyben letaglózott. Egyszerre keveredett benne a jég hidege, a csörgedező patak simogatása és az óceán mélysége. Hát tudnék én ennek ellenállni? Kizárt.

-                 Válaszolj! Miért akarsz megölni? – kérdését először nem is értettem. Én megölni őt? De hisz sosem volt a terveim közt egy gyilkosság – a hónapon belül természetesen…

-                 Nem tudom, miről beszélsz. – feleltem automatikusan az igazat. Bár csak szimpla ösztönből nyögtem ki legelső gondolatom, puszta véletlenből, ez még inkább aggasztott. Hogy fogok én így legközelebb hazudni?

-                 Ne játszd meg itt nekem a tudatlan kis libuskát! Bökd ki! Ki bérelt fel? – tagolta szavanként az utolsó kérdést. Szívesen a képébe vágtam volna, hogy nem is ismertem előző találkozásunk előtt, sőt – sajnos – még csak nem is láttam azelőtt. De szemei megállítottak. Egyszerűen nem tudtam betelni velük.

-                 Hidd el, tényleg nem ismerlek, és nem szerepelt a terveim közt, hogy megöljelek. Első találkozásunk előtt még sohasem láttalak. – vallottam be (megint csak öntudatlanul), mire csak egy erőteljes rázást kaptam.

Fejem fájdalmasan nagyot reccsenve csuklott hátra. Ez éppen tökéletes volt ahhoz, hogy kijózanodjak végre. Pillanatnyi harag uralkodott el rajtam, amit – természetesen – nem mutattam ki. Ez azonban elég veszélyes ötletsorozatokat indított el fejemben.

Fekete szemeim sötéten felcsillantak. Túlvilági fény kavarodott fel íriszeimben, ami megakasztotta további beszédében. Valószínűleg eléggé meglepte a kör alakú kavargó tó, aminek közepén pupilla szigetem gyilkos fényt lövellt felé.

Éreztem, ahogy hideg arcomra leheletnyi pír szökken, majd összes vérem kifut az arcomból. Testemben éreztem a forrón kavargó nedűt, fülemben hallottam a vérvörös energia hangját. Szájamban egy másodpercre összefutott a nyál az erő ízét felelevenítve, de gyorsan lenyeltem. Ajkaim vérvörösnél is sötétebb színt vettek fel.

Bár szélcsönd volt, másfél méter hosszú hajam megmozdult és lassan emelkedve hullámzani kezdett körülöttem.

Nem kellett megadnom magamnak a jelet, ösztönszerűen emelkedtem lábujjhegyre. Ujjaim automatikusan kiroppantak, körmeim varázsütésre kisiklottak eddig pihentető kiságyukból. Két pár fogam egyidejűleg élesedett ki, míg ajkaim enyhén elnyíltak.

Nem kellettek szavak, elég volt annyi, hogy nyelvemet finoman végighúztam felső fogsorom pengeéles felületén, és ő elengedve vállam egy métert hátrált.

-                 Hát, ha nem hiszel a szavamnak, higgy ennek! – szemhéjam hirtelen, szinte egy körré tágultak szét, tekintetem egyenesen az ő szemébe mélyesztettem. Megdöbbent állapotát figyelembe véve elég könnyű volt áttörnöm védőpajzsát és ráerőltetnem emlékeimet.

Megmutattam neki mindent. Az egész eddigi életem minden egyes pillanatát: azt, amikor öt évesen félholtra vertek, azt, amikor majdnem szíven lőttek és még azt is, amikor magányosan, ebben a „transzállapotban”, összekuporodva sírdogálok egy kietlen, szűk sikátor puszta talaján. Látta életem minden egyes fájdalmát és örömét: az anyukámat, akit aztán miattam öltek meg, a testvéreimet, akiktől elszakítottak, a barátaimat, akik megijedtek tőlem. Attól, ami vagyok. Aztán elmenekültek. Látta, ahogy késsel a mellkasomban menekülök az egyik ilyen „barátom” elől, akit aztán egy pék vert agyon egy sütőlapáttal… aznap véres kenyeret kaptak a vásárlók. Megjegyzem, kifejezetten finom volt.

Végignézhette, miként váltam egy éjszakai ragadozóvá hogyan váltam a Hold leányává… és hogyan fogadtam el a rám szabott személyiséget, amiről végül kiderült, hogy nem is én vagyok. És érezhette, hogy mennyire vágyok arra, hogy megszabadítson ettől.

Bár először nem ez volt a célom, gondolataim kicsúsztak irányításom alól. Megismerkedett egész élettörténetemmel, de végül is kiszűrte a lényeget: őt még ezelőtt sosem láttam.

Miközben levetítettem neki az emlékeimet, fokozatosan lenyugodtam. Bár a külső jellemzők – a fogak, a karmok és a kinézetem – nem változott meg, már uralkodni tudtam a szememen. Ahogy pupillája újrafókuszált és rám nézett, én félénken lestem reakcióját (megjegyzem, a félénkség nem igazán jelentkezett nálam egészen kisgyerekkorom óta).

-                 Ez most komolyan… te voltál? – hitetlenkedett ledöbbenve.

-                 Hát… igen. – feleltem félszegen (még egy régen látott tulajdonság).

-                 Hű. – vizsgálta meg a macskaköveket.

-                 Most akkor elmész? – kérdeztem óvatosan. Éreztem, ahogy fogam már kevésbé vágja a nyelvem. Ez jó jel! Legalább már nem lesz megint véresre csipkézve az ízlelőbimbóim széle…

-                 Miért mennék? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Kérdését hallva, megdöbbenve rántottam meg a fejem.

-                 Hát… - először azt se tudtam mit válaszoljak. Azt hittem elég valószínű, hogy mindezek után halálra rémülten rohanjon ki az utcából… de úgy néz ki tévedtem. – Csak azt hittem, hogy ha megtudod, hogy én tulajdonképp egy szörnyeteg vagyok, majd megrémülsz, vagy valami… de úgy néz ki, mégse… kíváncsi lennék miért. – szusszantottam nagyvégre. Ő csak értetlenül félre billentette a fejét. Ha rózsaszín felhőben ájuldozó utcasarki kislány volnék, most visongva ugrálnék tapsikolva. Olyan aranyos volt az egész mozdulat… mi ez, valami hülye álom?

-                 Tudod… eddig nem igazán ijedtem meg tőled. Na jó, csak egyszer… - mormogta utána lehelet halkan. – És én személy szerint úgy vagyok vele, hogy amíg nincs okom, nem fogok menekülni. Ebből kifolyólag, nem fogok elmenni… bármennyire is szeretnéd. – mosolyodott el a végére csibészesen. Komolyan nem értem ezt a férfit…

-                 Vakmerő. Ah, mindig is tudtam, hogy a baj csőstül jön, de hogy ekkora rohamban! – sóhajtottam színpadiasan. Igazából, nem is vettem észre, hogy mikor váltottunk át ebbe a kedvesen csevegő hangnembe, de most kivételesen, tetszett.

-                 Igen, ha úgy tetszik vakmerő vagyok. Bár ez másoknak inkább imponál, veled ellentétben. – húzta el kicsit a száját, mire csak kuncogva mosolyodtam el.

-                 Egy vakmerő ember gyakran kerül bajba. És valami folytán – ne is kérdezd, honnan! – az a megérzésem támadt, hogy nem fogok egyhamar megszabadulni tőled. – magyaráztam türelmesen, mulatva rajta. Ő csak szép nyugodtan végig hallgatott, majd rám mosolygott. De nem azzal a viccelődő, döglesztő, csibészes stb. mosolyával. Ez egy kifejezetten baljóslatú és veszélyes mosoly volt, amire a belső vészjelzőm azt sipította, vörös villanásokkal megfűszerezve, hogy most meneküljek. Ja, és persze, hogy nem hallgatok rá. Minek? Vele együtt unalmas lenne az élet.

-                 Milyen érdekes megérzéseid vannak. Felettébb pontosak. – kezdett el lassan sétálni felém. Már nem, mintha olyan messze lettünk volna a másiktól.

-                 Öhm. Tudod, már megszoktam, hogy legtöbbször szeszélyesen viselkedsz és nem mintha megijedtem volna, de most mégis: mire készülsz? – méregettem gyanakodva, közben észre se vettem, hogy hadarok. Csak a szokásos… ami régen elveszett bennem, de (mint mindig) ő kihozta belőlem ezt is.

-                 Hazudnék, ha azt mondom, hogy most nem döbbentettél meg. – lépkedett felém arcán ugyanazzal a rendületlen mosollyal. Jobban mondva, már ott ált előttem és egy hirtelen jött lendülettel a vállára kapott. Úgy meglepődtem, hogy először még ellenállni is elfelejtettem. – De jól kitaláltad, még egy ideig nem fogsz megszabadulni tőlem! – léptei ruganyosabbak, gyorsabbak lettek, én pedig csak ekkor kezdtem el kapálózni. De már késő volt.

Ő nagyot ugorva kapott el egy kiálló terasz párkányát, majd oda felmászva – kész csoda, hogy nem zuhantunk vissza – lehúzott a válláról, ügyelve, hogy szorosan hozzásimulva ne találjak kiutat. Miután már az arcom csak egy centire ereszkedett az övétől, erőteljes ütést éreztem a tarkómon.

„Nekem annyi.” – suhant még át a futó gondolat elmémben, de a következő pillanatban már öntudatlanul rogytam elrablóm karjaiba.

 

Sajgott a fejem. Nem meglepő, hiszen leütöttek, akár egy ősember az engedetlen feleségét egy vaskos bunkóval. Megpróbáltam felemelni a fejem, de nem sok kísérlet kellett hozzá, hogy rájöjjek, ez a mostani esetben hasztalan és úgysem sikerülne. Eszembe se jutott, hogy a hátamra feküdjek. A végén még besüppedne a koponyám a párna „keménységétől”…

Kimerülten sóhajtva lazítottam el izmaimat és süppedtem a kellemesen meleg tollpárna közepébe. A karom szinte magától kelt útra és lógott le az ágy szélén. Egyszerűen annyira jól esett…

„Hát ezt most jól megcsináltam.” – fújtam arrébb egy pimaszul szemembe lógó hajtincset.

Csak ezután vettem szemügyre a környezetemet.

Egy furcsa, kicsit régimódi szobában voltam elszállásolva. Emelvényre állított, dunnával és tollpárnákkal telerakott ágyban feküdtem. Körülöttem sötét színű bútorok álltak megszabott harmóniában. A fehér és diófa erős árnyalata volt a fő uralkodó szín, a fenyőpadló barnasága már csak lágyan csillogó keretként szolgált a szoba képének. Erős ellenszenv kezdett kialakulni bennem, az elsőre hideg kinézetű szobával szemben. De ahogy jobban megnéztem, a padlónak és a szekrényeknek volt valami csillogóan meleg árnyalata. Nem is tudom… talán a fák lelke? Nem, az nem lehet. Senki sem lehet olyan szadista, hogy lelkeket vonjon lakk alá és zárja be őket egy büdös réteg mögé. Legalábbis remélem…

„Most, hogy ily csodás módon felébredtem… mi ez a meleg?” – tűnődtem el magamban. Ritka alkalmak egyike, amikor van időm ilyen kis semmiségeken gondolkodni… de mégis, miért vesz körbe mindenhonnan ez a kellemes, megnyugtató meleg?

Gyanakodva fordultam meg, de nem láttam senkit. Még egy kályha sem volt a helyiségben, nem hogy egy radiátor! Akkor hogy teremthettek ilyen hőmérsékletet ebbe a nem túl kicsi szobába? Nem fér a fejembe…

De kedves vendéglátóm nem is adott több lehetőséget ennek a fejtegetésére, ugyanis ő maga szakította félbe gondolatmenetemet. Macskásan vigyorogva sétált be kiegyensúlyozottan a szobába, mire én megkíséreltem felülni – persze tök eredménytelenül. Inkább felé fordulva az ágyban vártam, hogy mit fog tenni.

-                 Jó reggelt pillangó! – ült le ágyam szélére. – Jó sokáig nyomtad az ágyat itt nekem. Már kezdtem kétségbe esni, hogy nem fogsz felébredni. – mosolygott elkápráztató mosolyával egyenesen a szemembe.

Először azt se tudtam mit feleljek. Idejön, csak azért, hogy a szememre vesse, hogy azt hitte meghalok és elfoglaltam egy ágyát? Bár meglehet, semmi okom nem volt felhúzni magam ezen, mégis irritált a dolog. Nem épp abban az állapotomban voltam, amikor csak úgy, szépen, nyugodtan leálltam volna vele cseverészni. Nem, nekem ahhoz most majd’ szétszakadt a fejem.

-                 Neked is jó reggelt. – viszonoztam „kedvességét.” – Sajnálom, hogy ennyi ideig aggódnod kellett miattam. mostantól megpróbálok kevésbé problémásnak tűnni. – húztam el egy kicsit a szám fanyarul. Kuncogva nézett le rám. Idő közben észre se vette, hogy teljesen fölém hajolt, ami viszont engem felettébb zavart.

-                 Ugyan már, nem volt nagy probléma minden este megosztani veled az ágyat. Igaz, néha kicsit rugdalóztál, de amúgy igazán kellemes volt. Nagyon jó meleg melletted. – mély, barna szemei valamilyen különös melegséggel merültek el enyémben. Az egész annyira furcsán hatott. A szeme mintha nem ilyen színű lett volna korábban… vagy csak én szenvedtem valamilyen agyi károsodást? Meglehet… De mindenekelőtt  még az is zavart, hogy a szeme hatására valami bizseregni kezdett a gyomromban. Pedig még csak pár perce tartózkodott a szobában! Ezen felül szavai egyre csak dühítettek.

-                 Ne mondd, hogy te minden egyes mélysötét este velem egy ágyban aludtál? – sziszegtem dühtől elfátyolosodott hangon. Ő csak huncut fénnyel a szemében méregetett tovább.

-                 Hol máshol aludtam volna, ebben a házban nincs másik ágy számomra. – villantotta ki két soros fogsorát. Ott helyben le tudtam volna puffantani.

-                 Most esküszöm, megöllek! – lendületből felemelkedtem hozzá, de nem számítottam rá és a hirtelen belém nyilalló fájdalomba. Az előbbi még közelebb hajoltam hozzám, az utóbbi belevágott a fejembe, akár a villámcsapás. Egy majdnem kör alakban feszegette idegeim tűrőképességét, akár csak Caesar babérkoszorújának levelei. – Hogy a… - csuklott ki ajkaimon, de aztán két dolog is lakatott tett számra: őrjítően bódító közelsége és a tarkómról nyakamra terjedő fájdalom.

-                 Nyugodj meg! Az öcsém elég nagy ütést adott neked még pár nappal ezelőtt este, úgyhogy ne tegyél ilyen hirtelen mozdulatokat! – tartott meg derekamnál fogva, majd szépen visszafektetett az ágyra. – Most inkább csak pihenj! – húzódott vissza.

-                 Oké… - forgattam meg dacosan a szemem, legnagyobb örömére.

-                 Akkor minden rendben. Nem is zaklatlak tovább. – felállt és kifelé vette az irányt. Csökönyös énem szívesen odavágta még volna, hogy: „Ez korábban is eszedbe jutahatott volna!”, de a hirtelen feltámadt hiányérzet meggátolt ebben.

-                 Szia. – mondtam még utána reflexből, s csak a kimondott szó elhalása után jöttem rá, hogy ezt most nem kellett volna.

Mosolyogva fordult vissza az ajtóból, keze a kilincsen. Fejem meglepett szégyenemben pirosba fordult. Kezdtem már nagyon várni, hogy keze működésbe lépjen és térüljön ki a szobából, de nagyon gyorsan!

-        Szia, Pillangó! – nem kerülte el figyelmem furcsán megvillanó szeme és a „pillangó” kiejtésénél elváltozó hangsúly lejtése. Ráadásul mindennek tetejében az elhangzottakat még egy kacsintással is megtoldotta. Ha tudtam volna, utána vetem magam és megfojtom. Mint ahogy az előbb is akartam volna… de sajnos már kint volt az ajtó másik oldalán.

-        Menj a pokolba! – morogtam utána és durcásan karba font kézzel fúrtam a párnába a fejem.

Idegesen mérlegeltem magamban a dolgokat és rájöttem, hogy ennyire még senki sem fordított ki magamból. Mérgesen hordtam el mindennek a forróbarna szemű „szörnyet”, ami különösen jó csengésűnek hatott elmémben. Aztán egy kényelmetlen idea furakodott be többi, sokkal zavarosabb gondolatom közé.

„Ha ennyire eredményes volt számára a semmivel is felhúznia, akkor most tényleg… ez a személy lenne az, aki teljesen megváltoztat?” – képedtem el magamban. – „És mégis, milyen öccséről beszélt ez? Mi folyik itt?” – kereste agyam lázasan a kérdésekre a megoldást.

De egyelőre még nem talált semmit.

 

 

 

 

Halihóó, mindenkineek! :DD

ez a fejezet az Éjszaka folytatása, talán már érthetőbbre sikeredett... ha mágse, akkor mindenkitől elnézéést >///////////< Remélem tetszeni fog :DD Jól bekavaratam szegény lányt >.<

Jó olvasást:))

(: Lizi :)