Cseresznye és citrom

-                  Uram, vendége érkezett! – nyitott be a szobába Igor.

-                  Kicsoda? – kérdeztem. Éppen egy könyvet olvastam, nem volt kedvem senkihez. Ne zavarjanak! Lehetne egy kis magánéletem is!

-                  Mis. Roselle Goune. – válaszolt alázatosan. Lassan már ettől is fel fog fordulni a gyomrom.

-                  Nem vagyok itthon! – fordultam vissza a könyvemhez jelezve, hogy inkább kergessék ki az udvarról, de én nem akarok látni még egy dámát, aki csak azért jött, hogy elcsábítson. Előbb megyek el egy bordélyházba, mint találkozni egy ilyennel.

-                  Értettem! – hajolt meg Igor és hangtalanul bezárta maga mögött az ajtót.

Felsóhajtottam. Leraktam a könyvet és felállva a kényelmes bőr foteléból kitekintettem az ablakon. Alkonyat. Tökéletes.

Kifordultam az egyik mellékajtón és a hall felé vettem az utam. Lekapkodtam a lábam a hosszú lépcsősorokon, majd leérve a szalonba léptem.

-                  Micheal, hozd a kabátom! – parancsoltam az éppen feltűnő fiúnak. – Későn érek haza, ne várjatok ma. – tájékoztattam Igort, a komornyikom, aki már eltávolította a zavaró tényezőt lakásomból.

-                  Értettem, uram! – felelt tisztelettudó főhajtással.

-                  Helyes! – vettem magamra a kabátom. Felvettem a kalapom és felkaptam a sétapálcámat, csak a küllem kedvéért.

Kiléptem az ajtón egyenesen Argelide lámpafényes utcáira. Lendületes léptekkel indultam meg a macskaköves úton. Kabátom lebegve suhogott mögöttem. Az este halk tücsökciripeléssel fogadott, de ahogy a város szíve felé közelítettem ez minden egyes lépéssel távolabb került tőlem. Átvette helyét a szél hideg simogatása és a cipők koppanása. A parkban szerelmes párocskák sétáltak ölelkezve.

Undorodva tekintettem egy rózsaszín ködben úszó nőt, aki pár pillanat alatt elfordult párjától, amint meglátott engem. Igen, nem tagadom, jóképű vagyok. Szálas termetemmel kitűnök férfitársaim közül, fekete, majd’ vállig érő hajam és barna szemem bizonyára igen vonzó a fiatal és egyéb korú hölgyek körében. Manapság én voltam a legjobb parti egész Argelide-ben. Ezzel tisztában voltam, mégsem bírtam a körülöttem legyeskedő, túlcicomázott, maszkot viselő úri hölgyeket, grófnék lányát, akik csak azért környékeztek meg, hogy a vagyonomban dúskálhassanak. Undorodtam tőlük.

Befordulva az egyik sarkon megpillantottam egy lányt, akit éppen bántalmazni akart egy utcamelléki bugris. A bántalmazott fél nem volt túl magas, így nem tudta megvédeni maghát, barna kontya rendezetlenül próbálta fenntartani a tökéletesség pár morzsáját, de kétségkívül ezt már elvesztette. Meglehet, nem bírom az ostoba kis libákat, akik körül repkedtek, de egy bajbajutott hölgyön kötelességem volt segíteni.

Nagy lépésekkel indultam meg a dulakodó páros felé és egy jól irányzott ütéssel kibillentettem a férfit az egyensúlyából és eszméletéből is. kábultan esett a földre. A kisasszony a hirtelen engedés hatására megkísérelt hátra esni, de ekkor közbeléptem én és gálánsan megtartottam a vállainál fogva. A halványkék ruha és dekoratív kalap nagyon jól illet porcelán bőréhez és tiszta zöld szemeihez.

-                  Hölgyem, jól van? – kérdeztem a felém forduló nőt, aki rám szegezte tekintetét, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy minek segítettem neki. – Nem sérült meg?

-                  Nem, dehogy, persze, hogy nem! – felelte azonnal mosolyogva dallamos hangján. Elmosolyodtam. Úgy döntöttem, hogy eltöltök vele egy kellemes estét, nem fogom futni hagyni. Túlságosan vonzott virágos mosolya és kisbárányhoz hasonlító jelleme.

-                  De még mindig sápadtnak tűnik. Kérem, engedje meg, hogy ma a vendégem lehessen! Igyon velem valamit! – ajánlottam fel karom, mire ravasz kis szeme megvillant. Magabiztosan elmosolyodott.

-                  Sajnálom, uram, de már régen haza kellett volna érnem. Engedelmével, távozom! – szegte fel fejét méltóságteljesen és épp elmenni készült mellettem, de én megragadtam karját és finomat visszarántottam magamhoz. Arca csak pár centire volt az enyémtől, ami látványosan zavarba hozta.

-                  Kérem, hölgyem, kíméljen meg a további kínos győzködéstől és ígérjen egy estét nekem! – suttogtam neki legcsábítóbb hangomon. Pirospozsgás arca zavartan pislogott fel rám, ami csak még inkább maga felé vonzott.

-                  De, uram, nekem… - kezdett volna bele, de ujjamat cseresznyeszínű ajkaira helyeztem.

-                  Kérem, hölgyem, ne kínozzon tovább! Tiszták a szándékaim! Nem tartozom az olyan söpredékek közé, mint aki itt hever mellettünk. – rimánkodtam neki, amibe bele is tört makacs dereka.

-                  Rendben, de csak egy italra! – hangjából mintha egy kis morcosságot véltem volna felfedezni, ami felkeltette érdeklődésem. A bárány külső mögött egy valódi, szilaj paripa lakozott.

A fogadóban elfogyasztott ital után rávettem, hogy sétáljon velem. Kellemes társaságnak bizonyult, miután megmutatta, hogy bármelyik férfit az asztal alá inna, ha adnék rá lehetőséget.

A fogadó után a parkba kötöttünk ki, egymással karöltve és csak körbe-körbe sétáltunk. Pontosan azt a szerepet játszottuk, amit az imént még én kritizáltam oly nagy ellenszenvvel.

-          És mondja, Mis. Helen, van már párja? Esetleg jegyben jár? – szegeztem neki hirtelen a kérdést, amit még én sem értettem, hogy honnan érkezett a késztetés arra, hogy kimondjam.

-          Nem, uram, szabad vagyok, mint a madár! – felelt egy kis kuncogás kíséretében. Az ital megártott egy kicsit…

-          Hát az meg hogy lehet? – fordultam felé nagy hévvel, amit csaknem elszédült, de még idejében vontam közel magamhoz és tartottam meg kipirult arcát. Fátyolosan nézett fel rám, mint aki nem érti, hogy mit is beszél valójában a másik. – Egy ilyen gyönyörű nőnek már régen jegyben kéne járnia! – borzadtam el.

-          Én mégsem teszem azt. – felelte kótyagos mosollyal. Ez az egy mosoly furcsa dolgokat indított el bennem, ami hatására egyszerre csak beszélni kezdtem.

-          Ez borzasztó! De hát akkor nincs, ki megvédje! Nem érzi elveszettnek magát? És védtelennek? Az előbb is megtámadták! Hát ki nem olyan bátor, aki nem kívánja megóvni hölgyemet? – hadartam egyszerre. Mis. Helen csak kuncogott rajtam.

-          Na, de uram! Az ilyen dolgokat nem illik egy nő fejéhez vágni! – ingatta meg előttem csinos kis ujját.

-          Sajnálom, hölgyem, ön kierőlteti belőlem!

-          Mégis mit, uram?

-          Az őszinteséget. Az érzelmeimet. A vágyaimat. – feleltem neki suttogva s csak ekkor tűnt fel, hogy jó ideje állunk már egy fa jótékony takarásában, bármi szem fénye elől. A tény, hogy senki sem láthat, merész gondolatokat indított meg elmémben, aminek csak az előttem álló nő vethetett gátat. – Kérem, ígérje meg, hogy még látni fogom magát!

-          De uram! Nem gondolja, hogy ilyen rövid ismeretség után ez…

-          Igen? Mi? – néztem mélyen a szemeibe.

-          Ez… - akadtak el szavai, amint arcom közelíteni kezdett felé. – Ez… - suttogta tehetetlenül számnak, majd gátat vetve a további szóáradatnak, ajkaimat puhán az övére szorítottam. Megízleltem a kívánatos kis vöröslő száját, kívülről befelé haladva. Cseresznye íze volt egy kevés, csiklandozó citrommal, ami játékos csípősséget kölcsönzött nekik.

Nem ellenkezett, sőt bátorított. Nyelvem megtalálta az övét és könnyű játékba kezdtek. Beletúrtam már alig álló hajába és kiszedtem az utamba álló, bosszantó kontytűt. Világosbarna haja selyemként hullt alá, kis kalapja leesett fejéről. Végigsimítottam rajta, miközben apró kezei a vállamra simultak és karjai a nyakam köré fonódtak.

Csókunkat végül én szakítottam meg, mindkettőnk sajnálatára. Ő csillogó szemekkel pihegett, én csalódottan sóhajtva néztem.

-                  Nem gondolja, hogy ez felettébb erkölcstelen és szemtelen tett volt? – kérdezte tőlem kipirulva. Csillogó szemei nem árulkodtak dühről, de minden kétséget kizárólag azt akart érezni, ehelyett valami más érzelmet keltettem benne.

-                  De. – értettem egyet vele. Helyeslően bólintott.

-                  Én is. – mondta. – Kérdésére felelve, megígérem! – mondta, majd elhúzódva tőlem felvette kalapját és belém karolt.

-                  Ha megengedi, hazakísérem. – mosolyogtam le rá.

-                  Megengedem. – nézett fel szemeimbe boldog mosollyal ajkain.

Így megtudtam, hogy hol lakik, ki a családja és mi a rangja. Nem volt annyira kétségbeejtő, bár nem volt olyan rangos, mit én, ez egyáltalán nem érdekelt. Már csak a következő alkalmat vártam, amit újra vele tölthetek.

-                  Uram, milyen desszertet rendeljek az ebédre? – kérdezte Igor reggelt, miközben nyakkendőmet kötöttem. Mélyen elgondolkodtam. Ma vártuk vacsorára Helent és családját. Egy hónapi ismeretség után ezt egyszerű természetességgel megtehettem. De vajon mi lenne az ideális desszert? Aztán támadt egy ötletem.

-                  Mindegy. Azt alkot a szakács, amit akar, de legyen dekoratív és ehető! – adtam ki az utasítást mosolyogva.

-                  De uram! Legalább azt mondja meg, hogy milyen íze legyen! – méltatlankodott Poeumpey. Kitekintettem az ablakon és így fejeztem be nyakkendőmön az utolsó simításokat. Nosztalgikus mosoly ült ki arcomra.

-                  Cseresznye és citrom.

Elnézést a késedelem miatt, de valami oknál fogva nem tudtam beilleszteni :S
Remélem nem sikerült nagyon rosszra >///<
Ha tetszett, ha nem kérlek, írjatok kemmentet! Előre is küöszönöm :)

Gyenge idegzetűeknek jó része nem ajánlott... sorry x$

Egy lehetséges történet

Csontjaim beleroppantak az esésbe.

Nem láttam senkit. Körül néztem, de megint csak az ütést éreztem. A bordáim hátborzongató reccsenéssel adták meg magukat a beléjük robbanó lábnak. Kis nyüsszentés hagyta el ajkaim, ami miatt nagyon szégyelltem magam, de már nem tudtam ellene tenni és visszaszívni sem.

Megmerészeltem felemelkedni, ellenben a balról érkező ütés ezt nem így gondolta, és öt méterrel megint arrébb dobott. Kiterülve feküdtem pár pillanatig a földön, majd a jobb fülemnél halk suttogás lehelt rám kínzó hidegrázásokat.

-  Hiába is próbálsz harcolni elenem , ma úgy is minden el fog dőlni! – sziszegte szenvedélyesen.

-  Attól még próbálkozok! – feleltem gúnyosan mosolyogva, amire csak egy szúrást kaptam a bordáim közé.

Nem volt nála fegyver, mégis úgy éreztem, hogy menten átszakad a bőröm és hidegen égető ezüsttel ötvözött tőr simítja végig izmaimat. Szinte már vártam, hogy meghalljam a kis, pattanó hangot, de csak egy alapos köhögő rohamot kaptam válaszul a csontjaimból kiemelkedő két ujjra. Az orromból és szájamból szivárgó vért csak gyarapította a szememben elpattant vérerek kicsorgó patakjai. Így teljesen olyan volt, mintha sírnék, csak könnyek helyet málnaszörp húzott volna függőleges csíkokat arcomon

A hasamra fordultam és megkíséreltem feltolni magam. Az oldalamban máris megéreztem a nagy erővel érkező sípcsontot, ami egy kicsit megdobott. De nem hanyatlottam vissza a rideg földre. Bár szemeim kitágultak és kapkodtam a levegőt, megfeszítettem minden izmom és gyorsan felálltam, mielőtt még egy újabb rúgás érhetne. Azonban mire felemelkedtem, ellenfelem már nem volt sehol.

Hallgatózni kezdtem, hogy vajon melyik irányból fog legközelebb megkörnyékezni, s kisvártatva meg is hallottam jobb oldalam felől. Felkészültem, hogy elfordulok és hárítom támadását, de túl gyors volt.

Csak annyit vettem észre az egész folyamatból, hogy valami hideg és keskeny siklik végig a fülcsatornámban és egy pattanás kíséretében fájdalom töltötte el egész jobb oldali fejem. Ordítva kaptam a fülemhez a kezem, amiből most patakokban ömlött a vér (már a normálishoz képest). Csak ekkor tudatosult bennem, hogy az előbb lyukasztotta ki a dobhártyámat egy tűvel, ami hegye szemkápráztatóan csillogott a vértől beszíneződött ezüsttől.

Elfojtottam a hangomat, és ajkaimra csúsztattam szabad tenyerem, nehogy megint felkiáltsak.

-  Nos, hogy tetszik, amikor fél fülre süket vagy? – vigyorgott rám önelégülten, mire csak egy dühös morgás szakadt le fogaimról. Persze, (szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, nem tudom) ezt alig hallhatta a kezemtől.

-  Mesés érzés. – kuncogtam, majd leemeltem a fejemről mindkét kezem. Ugyanolyan véresek voltak: az egyik a fülemtől, a másik a számtól.

-  Remélem azért nincs harag… - indult meg újra felém. Bal kezem a hátamra csúszott és megmarkoltam a felsőm alá rögzített tőr markolatát.

-  Persze, hogy nincs harag. – suttogtam gyűlölettel.

-  Akkor minden rendben. Remélem, békében eltemethetlek! – vigyorgott le rám ádáz mosollyal.

-  Remélem. – akadt fenn a szemem. Megéreztem a mellkasomat feszítő tőrt, amit drága ellenségem dobott nekem egy pár méteres távolságból, hálás köszönet érte... viszont nem szakította fel semmilyen létfontosabb szervem felületét.

Hagytam, hogy minél közelebb érhessen hozzám, majd leszakítva hátamról a mini kis tőrt, beledöftem a gyomrába. Szeme se rebbent. Ajkam széle akaratlanul is felfelé görbült. Ugyanekkor a nemrég még fülemben járt tű az oldalamba fúródott. Fájt, és nem is bírtam ugyanolyan szótlanul, akár ő. Hiszen én csak striga ősökkel rendelkező ember voltam, nem úgy, mint ő.

Felnyögtem, de tartottam magam. Tőrömet kilencven fokkal elforgattam és felfelé rántottam. Erre a mozdulatra leolvadt a mosoly az arcáról és kezdett komolyan venni. Kihúzva a zsigereibe szúrtam, szeme kikerekedett és megrándultak arcizmai.

Begörnyedt, amint megtaláltam egyre gyorsabban zakatoló szívét. Nem szúrtam bele, csak szimplán kimetszettem a helyéről az ütemtelenül dobogó szervet. Kezemben a még rángatózó szívvel figyeltem a gazdáját, aki összerogyott és háttal elterült a meddő földön.

-  Remélem, nyugalomra fogsz lelni. – guggoltam le a férfi feje mellé és húztam szemhéjait nyugtató álomra. Zöld szemei még rámeredtek valamire a távolban, majd kihűltek és élettelenné váltak. Nem, mintha eddig több élet ragyogott volna bennük, mint a szokásos újra feltámadt íriszek bűzhödt kavargása.

A tűvel, ami még mindig az oldalamból állt ki, valahonnan kerítve egy cérnát, összevarrtam a bőrét a hasürege fölött. Majd amikor elviszem a táborba, pont azt fogom nézni egész úton, hogy a zsigerei hogyan mozognak és térnek végleges dermedésbe. Na, persze, majd legborzasztóbb álmaimban…

Miután ezzel végeztem, tűrhető magasságig széttéptem a ruhámat és bekötöztem az életveszélyes, vagy egyéb jelzőkkel ellátható sérüléseim, majd elindultam a tábor irányába, ahonnan nemrég szöktem el. A hátamra cibáltam a rothadó testet, majd, félig magamon cipelve, félig utánam húzva, elindultam a táborba.

Út közben csak egyre rosszabbá vált az én és hullám állapota is, de, mint gondoltam, napkeltére visszatértem a szálláshelyre. A sátoroktól biztonságos távolságba leraktam a testet a hátamról, majd bevonszoltam magam társaim közé, akik hónom alatt támogattak be az orvosi sátorba. Miután bejutottam, Dr. Salline leparancsolt az ágyra, ami körül különböző, boncoláshoz, vagy épp összetákoláshoz szükséges kések, speciális tűk voltak szép rendben elhelyezve, tökéletesen lefertőtlenítve.

-  Mindenek előtt összevarrom a dobhártyád. Nem vészes a sérülés, még megmenthető. – közölte velem altatóval, vagy egyéb bénító injekcióval a kezében.

-  Rendben. – sóhajtottam, majd hagytam, hogy beadja nekem az oldatot, amit a fecskendő tartalmazott.

A sérült füljáratomba óvatosan vattát és még egyéb olyan anyagokat nyomott, amik elzárják a külső hangokat. Miután elbíbelődött a fülemmel, bekötötte a szemem és a füleimet is. Így teljesen olyan volt, mintha lebénultam volna, nem látnék és nem is hallanék, de még ébren lennék. Talán még el is aludhattam párszor.

Érzékeltem, amint az oldalaimnál és mellkasomnál motoz. A tű újra és újra átszúrta a bőröm és összehúzta a szétnyílt részeket. Néha végig simított a nyakamon, amitől kicsit elpirultam (persze, amikor szinte levetkőztetett, hogy összevarrja a mellkasom, nem történt az arcom színével semmi…).

Majd amikor mindennel kész volt, erős karjai alám nyúltak és felemeltek. A Nap sugarai ráestek arcomra. Csiklandozva futottak át ajkaimon és testem fedetlen részein, majd újból sötétség fogadott és kemény ágyam nyomta meg hátamat. Egy szúrás lyukasztotta át a bal karhajlatom, majd a „szuri” tartalma folytán két perccel később álomba szenderültem.

Pár óra múlva felébredtem.

Eszembe jutott, hogy még el kell temetnem szerencsétlenül járt vámpírom, így felültem az ágyon. Bár először azt hittem, hogy vissza fogok esni, ugyanis a fájdalomcsillapító hatása elmúlt és a jobb fülemtől kezdve a vádlimig mindenem egyszerre sajgott fel, mégsem zuhantam vissza, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a rám zúduló kín áradatot, önkéntelenül is felkiáltottam.

Nem hallottam semmit, csak a megütő huzatot és azt követő szélrohamot, mely betört a sátramba és megfogva vállaim visszatolt az ágyra. Gondolom Eric egyből megfejtette, hogy vagy leszedi a szememről a kötést, vagy vakon fogok elindulni. Így inkább elkezdte lebontani.

Mialatt ő a fejemmel vacakolt én csöndben maradtam, és lehunytam a szemem. Majd az utolsó réteg anyag is lekerült a szemhéjamról én viszont még mindig nem nyitottam fel szemeim. Talán ez volt az oka annak, hogy Eric, annak érdekében, hogy megtudja, tényleg felébredtem-e (ugyanis képes vagyok egy perc leforgása alatt is visszaaludni), végigsimított szemhéjamon. Ekkor felpattantak a pilláim és megláttam az ágyam szélén ülő, szemüveges, szőke férfit. Márvány zöld-szürke szemei arcomat pásztázták, s amint arra jutottak, hogy nincsenek nagyobb fájdalmaim nagyot sóhajtva levette szemüvegét és letette a komódra.

-  Tudod, nagyon megijesztettél minket. – támasztotta ki magát két oldalamon. – Én pedig keveset mondok azzal, hogy a halálba aggódtam magam. – folytatta haragosnak szánt tekintettel, de ennek elvette élét annak kedves csillogása. Némán néztem fel rá, bűnbánó arckifejezéssel. Mármint... az akart lenni, de hogy ebből mi is látszódott... – Rossz kislány voltál. Ezért büntetés jár. – hajolt hozzám egyre közelebb. Elmosolyodtam.

-  Pontosan tudom. De általában ezért csinálom. – feleltem ajkainak, majd végleg elnémultam. Jobban mondva elnémított.

Ajkai rátaláltak az enyémre és kedvesen kérték, hogy üdvözöljem újra itthon. Készséggel tettem eleget ki nem mondott kérésének. Ez elég bátorítás volt neki ahhoz, hogy könyökére támaszkodjon, és ne távolodjon el tőlem hosszú percekig.

Ha nem hallja meg (ugyanis az én fülem még eléggé használhatatlan volt nagy távolságokból származó érzékelésre), hogy közelednek a sátorhoz, akkor bizonyára ez nem változott volna még jó sok ideig.

Hirtelen vált el tőlem és egyenesedett fel, gyorsan elsimítva kusza hajának egy-két szálát és felkapta szemüvegét. Felkuncogtam igyekezetén, de rá kellett jönnöm, hogy a szemüveg kivételével én is ugyanígy cselekedtem.

A belépő harcos az egyik barátom volt, aki – mint később kiderült –, beteglátogatásra jött. Fogadtam jókívánságait és aggodalmát, majd elmondtam, hogy a táboron kívül hagytam egy holttestet és muszáj vagyok menni, hogy eltemessem. Ők megértően utamra engedtek.

Kifelé haladva sokaknak köszöntem, de nem álltam meg különösebben sok időre beszélgetni velük. Minél előbb nyugalomba akartam helyezni a testet, még akkor is, hogyha valójában gyűlöltem tetőtől talpig. Minden egyes lénnyel így tettem, akit megöltem. Ez egy amolyan szokás volt. Hittem benne, hogy bárki is volt előző életében, vagy abban az életében az egyén, amit én oltottam ki, joga van tisztességesen nyugalomba térni. Nem, mintha olyan sokan lettek volna az „örök álomba” taszítottak közül eddig. Ezért is nem tudtam még meggyűlölni ezt a szokást.

Amint kiértem és megpillantottam a testet, gondolatban bocsánatot kértem tőle, hogy ilyen sokáig várattam, majd megfogtam és áthurcoltam a tábortemetőbe. Bár ide csak az elesett harcosokat temettük, így nem sokkal távolabb kívántam elásni vámpírom.

Egy kihalt részen, tisztes távolságban a sírkövektől, keresztektől, vagy egyéb ilyenektől, elkezdtem ásni. A föld nem volt a leglazább szerkezetű, így egy óra is beletelt, mire kiástam a másfél méter mélységű gödröt. Ez alatt az idő alatt a sebeim rettentően fájtak, ez is közre játszott az egy órás földdel való ütközet idejéhez. Rendesen lelassítottak, de végül elkészültem a veremmel, aminek az aljára puha leveleket tettem. Ha már nem lesz koporsója, legalább puhán feküdjön.

Kimásztam a gödörből és megragadtam a holttestet. Közelebb taszítottam a gödörhöz, majd újra beleugrottam és először a karjánál, majd egész testével húztam be a sírhelyébe. Nehéz volt megtartani és puhán rátenni a levelekre, ugyanis a sebeim már a felszakadás szélén álltak. De már nem tudtam foglalkozni velük, mivel ennyi idő alatt megszoktam, hogy fájnak, így nem is kerítettem nagy figyelmet nekik.

Leguggoltam a mostanra nyugodt arcú vámpír mellé, s a magammal hozott ollóval elvágtam a cérnákat. Nem szabad kényelmetlenül éreznie magát, ha már egyszer eltemetem. Bár nem volt a legkellemesebb dolog, ugyanis amint elvágtam a tartó zsinegeket, a bőre megint szétnyílt és teljes panorámával, nappali fénynél is betekintést nyerhettem a rothadó belső szervek látványára és folyamatára. Ez egy vámpírnál érdekes módon elég gyorsan szokott történni… de vajon miért?

Felegyenesedtem, majd végig tekintettem rajta. Megigazítottam itt-ott a ruháit és kezeit ráfektettem a mellkasára.

-  Elegánsan kell az Úr színe elé állni! – mondtam ki akaratlanul is hangosan. Elég ironikus lehetett látni, amint én, egy ellenség, szedem rendbe az áldozatomat és még tanácsokkal is látom el a másvilágot illetően. De hát mit tehetnék? Ilyen vagyok.

Bár néha vártam, hogy egyszer csak felszólal és visszavág valamivel, de szerencsétlen csak némán tűrte tevékenykedésem.

Miután elkészültem, megint csak kimásztam a gödörből és beástam. Ez persze már könnyebben ment. Miután mindennel elkészültem tettem egy virágot a kis dombra, ami lehet, hogy pofátlan dolog volt, és tanúbizonyságot tettem önzőségemről, mégis, úgy gondoltam, hogy ennyit érdemel azok után, hogy kioltottam bűnös életét, melyet nem önakaratából nyert.

Felsóhajtottam, majd hátat fordítva a sírnak vissza indultam.

Igen, tudom. A lelkem velejéig romlott és nem számít nekem a jó vagy a rossz. Nem érdekelnek más érzései és még csak azzal sem törődök, hogy mások mit gondolnak rólam. A saját önzőségemnek élek. De tudom, hogy életben kell maradnom. Mert sokan számítanak rám és vannak, akiknek fontos szerepet töltök be az életükben. Bár ez gyenge mentség a tetteimnek enyhítésére, én mégsem akarom őket boldogtalanná tenni. Ha ez megtörténne, akkor sértené a büszkeségem és az önzőségemet is.

Anne Mariette Barbara 3166 nyarán, az első cseresznyefák virágzásával távozott a világról 129 évesen. A fent elmesélt esemény után egy évvel kilépett a harcosok közül és összeházasodott Eric Sanile-el, akivel egyidejűleg hunytak el. Életét férjének és gyermekeiknek szentelte. 95 évig állt a háborúk és harcok elleni reform csapat egyik legfontosabb tagjainak listáján, akik tagságukkal egyidejűleg az Ország Moráljának Veszélyeztetői listán is szerepeltek. Amíg élt, hallatta hangját és hirdette az önzetlenséget és a jobb élet szabályait. A történelemkönyvek a Harcos Jótevő-ként jegyezték le, s így élt a későbbi korok emlékezetében, a bolíviai angol nő, aki országa és a világ megváltásáért küzdött. Kilenc gyermekéből hatan folytatták tevékenységét, s összes gyermekét feljegyezte a történelemírás, mint nagyszerű, sikeres leszármazottakat, akik a nép javát szolgálták.

Első kis szösszenet...

Egy rózsa naplója

Egyszer kaptam rózsát az életemben. Azaz egy rózsát, amit csakis érdekből adtak a kezembe, méghozzá a saját kertünkből. A pontos helyét meg tudom mondani, hogy honnan szakajtotta le azt a drága vadrózsát. Csukott szemmel ki tudnám választani a sérült ágat. Már hogyne tudnám… hisz’ az volt az első és egyetlen, kedvenc virágunk a kiskertemben, akit nem őriztünk eléggé…

Réges-rég, Imgaril városában élt egy hatalmas, nemes család. Az úrnő és az úr tekintélyes családból származtak. Első kisfiukat ehhez méltón nevelték, így belőle pöffeszkedő, dölyfös úrfi vált. Mivel az örökösödés joga egyértelmű volt, a második és harmadik gyerekükkel mit sem törődtek. Főleg, hogy a másodszülött kisfiú és a harmadikként született kislány pajkos volt és vidám. A szülők nem törődtek velük, nevelőnőt is csak a mód miatt fogadtak fel. Így a két gyermek csak egymásnak élt. Egészen az elválásuk napjáig…

Ugyanebben a városban élt a király kertésze, aki saját részéről is hatalmas virágoskertet tartott fenn. Nagyszerű munkája volt, egészen addig, míg meg nem érkezett egy ifjú, aki gyönyörűséges rózsákat hozott magával. Amikor a király megpillantotta őket, nem volt többé szüksége az egyszerű kertészre, elbocsátotta magától. Amint ezt az egyik nemes család úrnője meghallotta, azonmód felfogadta magához. Én akkor még csak babakoromban lehettem. Így kerültem be a kisasszonyka ablaka alatti kiskertbe, ami csekély kis mása volt a ház előtt elterülő, sok száz nemes virággal beültetett „veteményesnek”. Ezt is csak az öreg kertész mesélte nekem.

A kisasszony nagyon sokat járt le hozzám a bátyjával, akik elválaszthatatlanok voltak. Mivel én voltam az egyetlen kis bokor a néhány négyzetméteres virágföldben, így csak engem gondoztak. Óvatos, kedveskedő ápolásuk eredményeképp csodálatos rózsabokor vált belőlem. Nem állhatták meg, hogy ne kerítsenek körém sövényt, ami megvéd az anyjuk és apjuk féltékeny szemeitől. Ennek alkalmával nemesített virágok magvait is magukkal hozták. Mivel én csak egy egyszerű kis vadrózsabokor voltam, így a többi gyönyörű virág, mondhatni, ujjal mutogatott rám – én foglaltam el a kert közepét így nem volt nehéz  megtalálnia a szemnek. Ezért is gyűlölt annyira a többi virág.

Attól a pillanattól kezdve, hogy nem én voltam az egyedüli virág a rózsakertben, a kisasszony és az úrfi alig törődött velem. Néha reggel, néha este meglocsoltak, de többet nem is foglalkoztak velem. Megmetszeni sem volt idejük, annyira lefoglalta őket a sok szép, új virág. Az elhanyagolás végett, a törődés hiánya miatt, lassan-lassan, elkezdtem sorvadni. Először mit sem láttak ebből, de én belül éreztem, hogy a szeretet egyre csak kiáramlik belőlem és elhagy az erőm.

-                 Egy virágnak nagyon sok szeretetre van szüksége ahhoz, hogy szép nagyra nőjön és gyönyörűvé váljon! Ezért gondosan kell ápolni őket és éreztetni velük a szeretetünket! Ha kell még beszélhettek is hozzá… - oktatta az öreg kertész és a fia a kisasszonyt és az úrfit, még amikor ajándékként a kertjükbe ültettek engem.

-                 Értettük! – mondták egyszerre.

A szeretet… túl múlandó dolog ahhoz, hogy egy virág örökké éljen. Imgaril, a virágok városa… ahol örökké nyár van… ahol csak akkor változik rosszá az idő, csak akkor fordul el a föld a naptól, ha egy növény meghal.

Csak akkor vették észre, hogy haldoklok, amikor már nem tudtak semmit sem tenni értem. Ekkor történt meg, hogy az öreg kertész elhunyt és egy kikent piperkőc leszakította a még megmaradt egyetlen virágomat. Miután mindenki hátat fordított és beléptek az ajtón, meghaltam. Csak annyi időm maradt, hogy lássam, amint a ficsúr felajánlja a legszebb, utolsó virágomat a kisasszonynak, hogy megkérje a kezét. Ő kitépte a kezéből a virágot, pofon vágta az illetőt és az ablakhoz szaladt. De már csak fekete, elszáradt hamvaimat láthatta az üvegen keresztül.

Aznap, amikor a rózsám elhunyt, minden szürkévé vált. Láthattam az utolsó éveit, amiket átélt a kertemben. Először csepegni kezdett az eső, majd felhőszakadás volt. Később mindez elállt, s a hó hullani kezdett. A hideg megfagyasztotta az esőt, persze mindez a többi virágnak nem ártott. Annyi hó esett, hogy végül a jeget eltakarta. Majd késő este, egy csapásra mindennek vége szakadt. A Hold és a csillagok tündökölve ragyogtak még egy utolsó pillanatig, majd sűrű köd szállt fel, hogy nem lehetett semmit sem látni. Az emberek egész nap és másnap csak azt suttogták: „Milyen szörnyű sorsa lehetett ennek a virágnak! Szörnyen viselkedhetett vele a gazdája! Biztos még gondozni sem gondozta!”

Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire elhanyagoltam a legdrágább kincsemet, sok, felesleges új bizsu miatt. Akkor döbbentem rá, hogy ostobán elvesztettem a legdrágább kincsemet. S végül, még a legvégső pillanataiban sem, még akkor is szeretett engem… az én drága, első, kedvenc, vadrózsám…

Hello mindenkinek!

Sziasztok!

Mint láthattjátok ez az én (Lizi) blogom!

Itt megtalálhatjátok az írásaimat: legtöbbje csak egyperces kis szösszenet lesz, de lehet megfordul itt más is :)) Novella, vers, vagy csak szimplán képek... tehát minden ami én :DD

Ezt úgy is mondhatnám: egy őrült lány őrült bolgja, mindenkinek, aki kíváncsi rá, vagy szeretne egy belekukkantani mindennapjaimba :)

Remélem, hogy nem fogtok majd megijeni tőlem *ördögi kacaj*

Ha mégis, akkor előre is bocsánat! ^_^"
Viszont ha mindez nem történne meg, akkor nyugtázhatjátok, hogy léáteznek még ilyen hülyék is a világon! :DD

Készüljetek fel, mert minden eszközzel azon leszek, hogy bizarrabbnál bizarrabb dolgokkal sokkoljalak titeket - vagy csak próbáljalak... mindegy, azért igyekszek ^^

Krélek, hogyha benéztek, akkoz kommenteljetek és írjatok kritkát a blogról vagy egy bejegyzésről! Sokat segítenétek vele és az előre jelzésekkel ellentétben nem harapok! :)) Kifejezetten értékelném a fejlődésemet segítő kritikákat is! De mindenekelőtt, megköszönöm, ha benéztek! ^^

Üdvözöl mindenkit:

Lizi